A mai napon Betty Forester Keresztutak című novelláját hoztuk el nektek olvasnivalóként. A történet folytatása a Buborékok című antológiánkban kapott helyet (a kötet címére kattintva a kiadvány elérhető a webshopon).
Keresztutak
Unottan bámultam magam elé. Megint a megszokott mókuskerék, le a buszról, aztán szinte vakon botladozom a metróhoz. Bérlet, miegyéb, tömeg és lökdösődés – ha még valaki nekem jön, sikítani fogok.
Felszálltam, itt is tengernyi ember fogadott, és még büdös is volt. Ennek ellenére észrevettem egy ülőhelyet. Meglepett, de nem tétováztam, hosszan utaztam, és más nem igyekezett oda. Egy kedves arcú, szőke, fakószemű srác ült közvetlenül az ajtó mellett összekuporodva. Mélyen a mobiljába bújt, de így is láttam rajta, hogy különleges. Szűk nadrág, feszes garbó és igényesen elkészített frizura. Az első jelek, amelyektől csipogni kezdett a radarom. Páran körülötte megbámulták, nem is csoda. Bár nem mutogatta magát, elképesztően erős volt a kisugárzása. Elmosolyodtam, miközben leültem mellé. Ha lehet, még jobban összehúzta magát, és egy másodpercre felpillantott rám. A mosolyom kitartott, próbáltam biztatóan ránézni, bár tudtam, hogy ez nem elég. Nem várhattam el tőle, hogy pusztán ezért bízzon bennem. Elfordult, majd visszabújt a telefon kijelzőjébe. Annyira árulkodó, apró mozdulatok voltak, annyira fájdalmasak. Vajon hány embertől kaphatott lenézést és beszólást, mert meleg?
Szerettem volna megmondani neki, hogy vannak, akik nem nézik le, nem ítélik el, de nem tehettem. Sajnos csupán egy idegen fiú, aki azt hiszem, minimum idiótának nézne, ha csak úgy leszólítanám, így hallgattam. Helyette bedugtam a fülest, a kedvenc zenéim mindig ellazítottak, és könnyebbnek éreztem magam.
Még egy örökkévalóság, amíg odaérek. Felnéztem, hogy csekkoljam merre járok, és bennakadt a levegőm. Ma, alig öt percen belül, a belső radarom ismét őrült módon visítani kezdett.
Ki ez? Hogy kerül ide?
Fekete, vasalt haj, mogyoróbarna szemek, magas arccsont, érzékien telt ajkak, amik keményen préselődtek össze. Láthatóan őt is idegesítette a sok ember. Nem nézett semerre, csak megállt az ajtónál. Belőle sugárzott a nemiség. Kihúzta magát, a tartásából, az egész lényéből áradt, mennyire nem érdekli mások véleménye. Fekete, kigombolt trencskó kabátot viselt, az oldalán laptoptáska lógott, és nem meglepő módon a mobilját bújta. Üvöltött róla, hogy meleg, és büszke rá. Pimasz fintorral nézett végig azokon, akik megbámulták. Tökéletes ellentéte volt Szöszinek – magamban így neveztem el az utazószomszédomat.
Finom mozdulattal meglöktem őt a könyökömmel. Riadtan nézett rám, én pedig a másik fiú felé, miközben bocsánatot kértem.
Tekintetével követte a pillantásomat, és bár nem láttam, éreztem, hogy megfeszül. Néhány másodperc múlva visszafordult, bátortalanul viszonozta a mosolyomat. Biccentettem, majd igyekeztem a zenére koncentrálni. Nem ment, a szemem sarkából Szöszit figyeltem, aki félénken sandított a másik fiú felé, és közben nagyokat nyelt. Annyira zavarba jött, hogy az arca lassan olyan vörössé vált, mint a frissen főtt rák.
Tehetetlenül figyeltem, ahogy még jobban magába zuhan, mert Elitke észre sem veszi.
Egészen a következő megállóig, ahol a metró hatalmasat fékezett, és Elitke a kapaszkodónak feszült. Aggódva kapott a táskájához, majd körülnézett. Végre! A pillanat mindent megért, bár rövid volt és hűvös. Elitke végigmérte Szöszit, aztán elfordult.
A fiú mellettem megint megfeszült, én pedig hallottam, ahogy fájdalmasan, szinte sóhajtva felnyög. A lejátszóm valamikor leállt – megint nem töltöttem föl az aksit –, de eddig észre se vettem. Teljesen a történések sodrába kerültem. Úgy néztem, mintha kukkolnék, közben pedig sajnálni kezdtem a fiút.
Szösziben most halt meg a remény. Szerettem volna megvigasztalni, de nem mertem megszólalni.
A következő megálló rémálom volt, hatalmas csomópont, rengeteg le- és felszálló, köztük egy nagyképű öltönyös, aki körül olyan hatalmas és sötét aura terjengett, hogy rosszul voltam tőle. Beállt a két fiú közé, és uralkodói tekintettel mérte végig a körülötte állókat. Elitke eltörpült mögötte, Szöszi egyenesen porszemmé zsugorodott.
Ha Szösziben meghalt a remény, most még az írmagja is kimúlt. Már távolról sem csodálhatta Elitkét. Az aktatáskás közöttük nem vette észre magát, terpeszkedett, és mindent kitakart maga körül. Mintha csak ő létezne, ettől pedig elöntötte az agyam a vörös köd. Szerettem volna arrébb taszítani a férfit, hogy vegye már észre magát, de nem mozdultam, csak gyáva, külső szemlélőként követtem az eseményeket.
Hamarosan megérkezem, és nem tudtam, vajon Szöszi álma valóra válik-e.
Az aktakukac végre leszállt, de Elitke is eltűnt. Szöszi rémülten kihúzta magát, a fejét kapkodta. Nem tehettem róla, én is ugyan- ezt csináltam, amíg végül megláttam őt. Az átellenes helyek egyikén ült, és valamit írt a laptoptáska tetején. Nem a mobilján, hanem ódivatúan tollal. Ettől még szimpatikusabbá vált számomra. Bárcsak észrevenné Szöszit!
Oldalra sandítottam, ő megint magába fordulva ült. A kezét az ölébe ejtette, szorosan markolta a mobilt, mozdulatlanul bámulva a sötét kijelzőt, amikor hirtelen a semmiből egy kecses kéz nyúlt oda, és egy apró, összehajtott cetlit csúsztatott a dermedt ujjak alá. Szöszi felpillantott, ahogy én is. Elitke leszállás közben vissza- nézett, és mosolyogva rákacsintott.
Szöszi szinte kiesett az ülésből, és már ugrott volna az ajtóhoz, de azok kegyetlenül bezárultak előtte. Elszakították a másik fiútól, aki a peronon állva figyelte, ahogy a vonat lassan elindul, majd felgyorsul.
Szöszi mélyet sóhajtva visszaült, és a semmibe meredt.
– Nézd meg, mit üzent! – csúszott ki a számon.
Felém fordult, bólintott, és szétnyitotta a papírt. A szépen rajzolt betűket még én is tisztán láttam:
Alatta pedig a megváltó telefonszám.