Betty Forester – A fekete szemű gyerek

Máig emlékszem rá, angyali szépségű kislány volt, talán tizenhárom éves, vagy fiatalabb. 1996 májusában találkoztam vele. Akkor költöztem be az albérleti garzonomba a belvárosban. Igazi kispolgári lakás volt, belső udvarral, és gangos folyosókkal, amik már alapból sejtelmes hangulatot adtak a háznak.

Elég késő volt már, moziból tartottam hazafelé. A barátaimmal egy romantikus filmet néztünk meg. Egész úton a kocsiban áradoztunk egymásnak, hogy Johnny Depp mennyire jól nézett ki, és bizony mi hagynánk, hogy elcsábítson. Szóval teljesen elvarázsolva szálltam ki a liftből, és ahogy a gangra léptem, megpillantottam egy kislányt, aki pár méterre állt az ajtómtól. Megtorpantam és rögtön arra gondoltam, mit keres egy ekkora gyerek ilyenkor idekint. Értetlenül néztem, ahogy dermedt mozdulatlanságban áll és engem figyel. Otthon kéne lennie, és a szüleivel tévéznie, de leginkább aludnia. Ehelyett ott állt kopott farmerban és kapucnis pulcsiban. Még mindig ezen gondolkodva elindultam felé, miközben halkan kuncogtam magamon. Csak nem ijedek meg egy gyerektől?

– Szia! – köszönt rám meglehetősen határozottan.

– Szia! – feleltem. – Te ki vagy? Mit keresel idekint? Nem kéne már aludnod?

– De igen. Itt lakom a harmadikon. Anyáék elmentek moziba, és még nem értek haza, én a barátnőmnél voltam. Nyolcra kellett megjönnöm. Itt is vagyok azóta, csak épp otthon felejtettem a kulcsomat, nem tudok bemenni.

Furcsának éreztem a helyzetet, már azt, hogy egy ekkora kislányt elengednek a belvárosban egyedül. Én biztosan nem hagytam volna, hisz engem is a kapuig vittek a barátaim, de a belváros egy ekkora gyereknek igazi veszélyforrás volt már akkoriban is, annyi szatír és pedofil rohangált az utakon. Arra gondoltam, ha megtudom, merre lehetnek a szülei, megkereshetjük őket.

– Jaj, szegénykém! Tudod, melyik moziba mentek?

– Csak ide a közelbe, de még nem értek haza. Talán beültek vacsorázni. Havonta egyszer kimozdulnak, én meg már tudok vigyázni magamra.

– Értem. De miért nem vársz a lakásotok előtt? – kérdeztem, és a kíváncsiság mellett egyre nőtt bennem a feszültség.

– Unalmas volt. Azzal játszottam, hogy végigjárom az emeleteket, és belesek az ablakokon.

– Egy ilyen játékkal a frászt hozod az emberekre, nem gondolod? – Miféle morbid dolog ez egy ekkora gyerektől? Ez nagyon nem stimmelt.

– A behúzott függönyök mögé úgysem látok be.

– Ez igaz – hagytam rá.

– Megengeded, hogy bemenjek kicsit? Szomjas vagyok, szeretnék egy pohár vizet. Meg fázom is kicsit. Hosszú idekint várni.

Megborzongtam, kezdett úrrá lenni rajtam a félelem, tudni akartam, mi ez az egész. A barátaimmal ugyan néha ugrattuk egymást, de ők biztos nem vontak volna bele egy gyereket. Próbáltam megnézni magamnak a kislányt, de lehajtotta a fejét, mintha rejtőzne.

– Mi van, ha közben megjönnek a szüleid? 

– Csak egy pohár vizet kérnék, aztán el is mennék. – Könyörgővé vált a hangja, egészen kislányossá. De a következő mondatától kirázott a hideg. – Nem akarok bajt, nincs bennem rossz szándék.

– Nem is tudom… – feleltem bizonytalanul. Kicsit korábban talán beengedtem volna, de ahogy beszélt, a hangja… borsódzott tőle a hátam, hát még amikor felemelte a fejét, és a szemembe nézett. Lesokkolt, amit láttam. Az arcáról hiányzott minden érzelem, a szeme szinte teljesen fekete volt. Nem látszott rajta semmi emberi, csak valamiféle hideg elszántság.

– Kérlek, hadd menjek be! Pisilnem is kell.

– Mi lenne, ha megkeresnénk a szüleidet? Melyik moziba mentek? – Rémülten néztem körbe, de a folyosó üres volt. Menekülni akartam, szabadulni a gyerektől, de féltem, ha kinyitom az ajtót, berohan mellettem.

– Nem tudom a nevét, de biztos mindjárt hazaérnek, csak addig hadd menjek be hozzád, kérlek!

– Mi a neved? – kérdeztem, mire megrándult az arca. Ebben a pillanatban mintha átfutott volna rajta valamilyen érzelem, talán harag…

Nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, ám ekkor a hatalmas bejárati kapu óriási csattanással jelezte, hogy bejött valaki. Kihajoltam a korláton, és láttam, hogy egy középkorú pár sétál a lépcsőház felé.

– Azt hiszem, megjöttek a szüleid – fordultam vissza, de a kislány addigra eltűnt. Mintha ott sem lett volna.

Engem pedig átjárt valami földöntúli félelem. Rázott a hideg, eszelősen remegtem, nem tudtam lecsillapodni. A jeges borzongást még akkor is éreztem, amikor beléptem a lakásba, és gyors mozdulattal bezártam az ajtót. Percekig csak bámultam befelé, hátamat a festett fa felületnek támasztva. A csontomig hatoló rettegés nem akart elmúlni. Mintha valaki figyelt volna. Elléptem az ajtótól, de mielőtt felkapcsoltam a villanyt, visszapillantottam a tükörből a bejáratra. Az ablakon át egy kislány sziluettjét véltem felfedezni. Sikoltva pördültem meg, de már csak az üres gangot láttam. Kapkodva behúztam a függönyt, majd a lakásban mindenhol villanyt kapcsoltam és behúztam a sötétítőket. Aznap éjjel világosban próbáltam aludni, és igyekeztem nem figyelni a néha felhangzó kopogásszerű kaparászásra az ajtó felől.

Másnap reggel az első utam a főbérlőhöz vezetett, és felmondtam az albérletet.

Tetszett? Mondd el a véleményed hozzászólásban, vagy kövesd a kiadót a Facebook oldalon is, hogy ne maradj le a friss megjelenésekről: https://www.facebook.com/SzivarvanyalomKonyvek/

More Like This


Kategóriák


Egyéb

Facebook