Helló! Ezúttal egy egypercessel szeretnénk kedveskedni nektek, Betty Forester tollából. Jó olvasást kívánunk hozzá! :)
A parton fekszem, a nap forró sugarai szinte égetik a bőröm, de a nedves homok hűvöse ellensúlyozza az érzést. Nyár van, imádnivaló, és egyben fájdalmas. Hazatértél, de ki tudja, meddig maradsz. Amikor megvettük a parti házat még nem hittem, hogy a magány is jön vele. Bár most nem is vagyok magányos, hiszen itt vagy.
Lomhán közelgő hullámok csiklandozzák a lábam, felnevetek, és felrántom a térdem. Fölém hajolsz, hátulról közelítesz, így fejjel lefelé látlak. Szemed kékje ragyog, a mosolyod most is káprázatos, a kis gödröcskéktől elalélok.
– Imádom a nevetésed – duruzsolod lágyan.
Lehajolsz, csókot lehelsz a számra, a hullámok tetőznek, összerándulok a hirtelen rohamtól.
– Jó itt veled – sóhajtom.
– Maradhatunk még, van időnk…
… Van időnk… Mégsem volt, másnap kaptad a telefont, mozgósítottak. Most a tenger másik oldalán vagy, annak a tengernek, amelyik oly édesen simult hozzám. Most csak a jeges szurkálását érzem. Tél van, fagy, mégis mezítláb sétálok a parton. A homok dermesztően rideg, a szél a kabátom alá fúj, és a lábam jéggé dermedt a dagályban, ahogy a hullámok támadnak. Nincs nap, csak gomolygó felhők. Feketén, baljósan, vihart ígérve. Egyedül vagyok, a magány mostanra teljes valójával rám telepedett, fojtogat. Most bánom, hogy elleneztem az örökbefogadást, pedig te akartad. Szerettél volna valakit, aki kettőnkhöz tartozik, összeköt minket. Féltem. Féltem, hogy megszólnak, ujjal mutogatnak ránk, amiért melegként gyereket akarunk. Mennyire szánalmasan gyáva voltam.
A GMC lassan araszol a parti úton, túl lassan. Gyűlölöd ezt a típust, a rossz hír hozója. Vészmadár, így nevezed. Lehunyom a szemem, akkor nem igaz. Csak elgurul, vagy eltűnik, de nem hozzám jön…
Aztán a távolban hangosan megszólal a csengő.