Betty Forester: Romok között a nap – részlet


1. fejezet

Cedric

Új iskola, új élet, újrakezdés. Nem akarom, de muszáj. Még azt sem tudom, hogy éltem túl az elmúlt hónapokat. Igaz, sokáig nem is akartam. Most se nagyon. A hosszas pszichiátriai kezelés azonban rosszabb volt, mint maga a pokol. Folyton arra akartak rávilágítani, hogy mennyi szépség vár még rám, és igyekezzek megtalálni ezeket a dolgokat. Nem értettem, miért nem hagyják, hogy én döntsek. Életre kényszerítettek, pedig én már rég feladtam.

Elegem lett mindenből. Mások irigyeltek, “mert beleszülettem a jóba”, “mindent megkaptam, amit csak lehet”, azt mondták, hogy “egy elkényeztetett arisztokrata ficsúr” vagyok, aki meg sem érdemli. Én ki akartam szállni, de nem hagyták.

Most itt vagyok Crowthorne-tól nem messze, és hogy ne ejtsek további csorbát a családom hírnevén, apa elintézte, hogy anyám lánykori nevén kerüljek a nyilvántartásba, pont, mint az előző helyen.

Azt kívánom, bár visszamehetnék az időben, egészen a gyerekkoromig. Amikor anyám még élt, boldog voltam. Igazi stréber, és szerettem az lenni. Akkor borult fel minden, mikor kiderült, hogy anya beteg, és akkor akartam először igazán meghalni, mikor anya elment. Gyűlöltem az egész világot, amiért egyedül maradtam. Persze a két levél aszpirin, amivel próbálkoztam, csak egy gyomor– és egy alapos fejmosásra volt elég. Apám megesketett, hogy nem teszek ilyet többet, mert nincs rá okom, és csak gyötrelmet okozok a családomnak, rá pedig szégyent hozok.

Summertown College más volt. Az összeomlásom után a kezelőorvosom javaslatára íratott be apa egy olyan iskolába, ami az ő elvárásaihoz képest meglehetősen alacsony színvonalú, de a laza közeg tényleg kimozdított a mélypontról. Olyan barátokra találtam, akik segítettek túlélni. Lázadtam, tomboltam, és bennük társra leltem. Nem voltunk testi-lelki jóbarátok, talán csak a szobatársammal, Will-lel, bár a vége felé már sok mindent nem mondtam el neki. Ő nem vett részt a balhékban, közelebb állt a régi énemhez, ezért meg akartam védeni. De amikor kiderültek az ügyes-bajos dolgaim, azt hitte, nem bízom meg benne és elárultam. Nem volt időm elmagyarázni, miért hallgattam, olyan gyorsan távolítottak el az iskolából. Bár már ez sem számít.

Miután kicsaptak, egy másik, apa szerint kompetensebb pszichomókus azt mondta, hogy figyeljenek rám jobban, és talán másik iskola jobb lenne. Ekkor döntött apám az Eton Akadémia mellett, ahol a megfelelő szigorral kigyomlálják belőlem a defektusomat. Szép szavak, igaz? Az övéi. Ha tudtam volna, mi vár ott rám, már akkor feladom az egészet, de anyám emlékére való tekintettel megpróbáltam. Miatta megpróbáltam túlélni. Nem jött be.

Utáltam a sulit. Ki akartam kerülni onnan, mindent elkövettem érte. Visszavágytam Summertown College-ba, még ha tudtam, hogy nincs esélyem, akkor is.

Erősen lázadtam, és jöttek az igazi balhék, a szokásos diákcsínyek mellett a szökés, nyilvános meztelenkedés, persze szigorúan úgy, hogy a diri tudomást szerezzen róla. Ki akartam csapatni magam, valamiért mégsem tették meg, azt hiszem, ehhez is köze volt az apámnak. Nem akarta észrevenni a jeleket, ahogy most is elsiklik felettük, még a második kísérletem után is, pedig azt épp csak sikerült elsikálni. Apa szerint minden az én lázadó természetem miatt van. Egyszerűen nem vesz komolyan, pedig ez már rég nem hiszti. Fel sem fogja, min mentem keresztül, hogy ezen nem segít a pszichiátria, hogy sosem fog elmúlni…

 

Az új iskolám igazgatónője épp a felelősségről és a jó magaviseletről magyaráz nekem. Mit tudhat az én életemről? A gondjaimról? Azzal nyilván tisztában van, ki az apám, de “jóindulatúan” hallgat róla a tanári kar előtt. Azt nem is feltételezem – miért is tenném –, hogy apám esetleg nagyobb összeget adományozott az iskolának, és ennek folyománya, hogy a renitens fiát az intézmény felvette.

És hogy miért a titkolózás? Nagyon egyszerű: apám nem szeretné, ha a summertowni bandából bárki rám találna, vagy egyáltalán keresne. Az Etonba is azért iratott be anyám nevén, hogy ne hozzanak vele összefüggésbe a kihágásaim miatt. Arra viszont nem számított, hogy ott nyer bizonyosságot az, amit addig csak sejtettem: hogy meleg vagyok. Most már ez is számított, amikor kiválasztotta az új helyet.

Ezért a távolság, ezért a kifejezetten koedukált iskola. Apa még mindig reménykedik, hogy jó útra térek.

Szerinte a családunk feddhetetlensége került veszélybe általam, és ezt nem hagyhatta. Nyilván, ha kiderül, hogy egy elfajzott buzi a fia, abba beleroppanna, ezt én is tudom, csak nem érdekel. Azt mondta, túl sokat veszíthet vele, a helyét a felsőházban, és a lehetőséget, hogy a királynő lovaggá üsse. Szerintem ez ostobaság, de ő azon néhány nemesi család sarja, akik ezt még nagyon komolyan veszik, és félti a pozícióját. Úgy retteg a botrányoktól, mint a tűztől.

Azért ahhoz ért, hogy engem kényelmetlen helyzetbe hozzon. Nem elég, hogy szerintem áron felül perkált a suliért, elkísért a beiratkozásra, még most is itt feszít mellettem, és már vagy kétszer rám szólt, hogy üljek rendesen. Én pedig játszom. Eljátszom, hogy minden rendben, hogy csak egy szemtelen kölyök vagyok. Azt akarom, hogy minél hamarabb békén hagyjon. Pimaszul vigyorgok, úgy feszengek a fotelban, mint egy topmodell: a lábam keresztbe teszem, a kezem a térdemen, és kitartóan bámulom őt. Apám a robbanás határán, az igazgatónő feszes, szigorú arcán pedig lüktet egy ér, pont a szeme fölött. Visszafogja magát, de tudom, hogy már elkönyvelt: lesz gondja velem. Nem mintha egy kicsit is érdekelne ez az egész.

Végre befejezi a házirend ecsetelését, és indulhatok a szobámba. Előtte azért még hozzátesz néhány instrukciót:

– Az órarendet és a tankönyveit megkapja a titkárságon, az egyenruhát pedig az alagsori raktában.

– Ja, kösz – mormolom. Nem vagyok udvarias, érezze csak, hogy engem nem bájol el a nagy szavaival, nem jó szántamból vagyok itt.

– Mr. Burke?

Ránézek, továbbra is keményen pillant rám, én viszont unottan viszonzom.

– Ez egy elit iskola, kérem, tartsa be a szabályokat, ne hozzon szégyent az intézményre, és akkor jól megleszünk. Üdvözlöm Wellington College-ban!

Kezet nyújt, és a belém sulykolt jómodor győz, elfogadom, aztán biccentek, hogy megértettem.

– Köszönöm.

– Remélem, nem sűrűn találkozunk majd itt.

Közönyösen bólintok, felmarkolom a táskámat, és kilépek az ajtón.

Apám mellettem lépked, és összepréselt ajkakkal figyel, amikor értetlenül ránézek. Magasabb nálam fél fejjel, de igyekszem a legtöbb megvetést belesűríteni a pillantásomba.

– Innen boldogulok egyedül, kösz.

– Ne hozz rám szégyent! Épp elég kárt okoztál már. Két év, bírd ki, aztán mehetsz, amerre akarsz, akár el is felejthetjük egymást.

– Szavadat adod? – kérdezek rá, nehogy gyanút fogjon. Két év amúgy egy örökkévalóság, de úgysem várok addig.

Válaszként kezet nyújt. Bólintok, és megfogom.

– Addig pedig viselkedj a fiamhoz méltóan!

– Megpróbálok.

– Őszi szünetben várlak – néz rám.

– Ja, ahogy megbeszéltük – sóhajtom. – Megyek, ki kell pakolnom. Tudod, nemsokára ebéd, én meg nem akarom halálra éheztetni magam. – Elvigyorodom, de látom az arcán, hogy nem volt jó poén. – Rossz vicc, bocs.

– Igen, az – bólint, majd hozzáteszi: – Megyek, vissza kell érnem Londonba az ülésre.

– Persze. Menj csak!

Megfordul, határozott léptekkel távolodik, én pedig  felsóhajtok, és a dolgom után nézek. Szerencsére gyorsan megtalálok mindent, majd ráérősen elindulok az emelet felé, ahol a térkép szerint a kollégium van. Már a hálókörletnél járok, amikor néhány srác fut el mellettem, az egyik majdnem fellök, de egy kósza “bocsi” után rám se nézve eltűnik a többiek között.

Nincs nagy nyüzsgés, de hallom a kiszűrődő hangokat. Már szinte mindenki megérkezett. Elérem a szobát, amit valami Josh nevű taggal osztok meg. Remélem, nem fog a nyakamon lógni. Nincs szükségem senkire.

Nem kopogok, csak benyitok az ajtón. A helyiség nem túl nagy, de saját fürdőszobás, ami az előtérből nyílik, és itt vannak a beépített szekrények is. Beljebb lépve máris a hálóban találom magam. Nem túl nagy, de elfér két kényelmes heverő, és két méretes íróasztal. Az egyiken már szép rendezett kupacokban könyvek és jegyzeteknek való papírhalmok hevernek. Gondolom, Josh a közelebbi ágyat foglalta el. Marad a másik, de nem gond, tök mindegy, hol alszom.

Nem tudom, a szerencse pártolt-e el tőlem, vagy bevonzottam, de amikor leteszem a zsákomat, azonnal megjelenik előttem egy kis mitugrász. Alig ér az államig, csontos az egész gyerek, és látszik, hogy törik, mint a ropi. Kicsit zavartan nyújtja a kezét:

– Hello, Josh Heller vagyok, te pedig biztosan Cedric. Örülök, hogy megismerhetlek.

– Ja, szintúgy. – Alig nézek rá, a szabad ágy felé navigálok. – Ez lesz a helyem?

– Csak ha megfelel, de cserélhetünk – hebegi, azt hiszem, kissé megijedt tőlem. Ezt nem akarom, nem kell egy rettegő rabszolga.

– Nem, ez tök rendben van. Jó lesz. – Megkockáztatok egy mosolyt, nem túl széleset. Végül is, nem akarom kettéharapni. – Josh, igaz? Jól megleszünk, nem vagyok egy bulimániás, szóval nem kell éjszakai banzájoktól tartanod.

Végre ő is elmosolyodik, igazi kis lúzer. Gyanítom, a hierarchia legalján toporog. Nem igazán érdekel, csak ne kelljen barátkoznom vele, arra van a legkevésbé szükségem. Megpróbáltam, és csak fájdalmat adtam és kaptam.

Ledobom az órarendem az asztalra, a könyvekkel együtt, Aztán hanyatt vágom magam az ágyon.

– Nem akarlak sürgetni – szól halkan Josh –, de fél óra múlva kezdődik az évnyitó ünnepség, át kéne öltöznöd.

Ránézek. Semmi kedvem az egészhez, és szívesen bemutatnék neki, de nem ő tehet róla, hogy legszívesebben meghalnék.

– Oké.

Miután elkészülök, végignézek magamon. Galambszürke nadrág – vagy inkább grafit? – ha apám itt lenne, és hallaná a gondolataimat, asszem, lecsapna: “Szürke, mit kombinálsz?”, mondaná. Megint felhorkanok. Förtelmes ez a gönc, a fehér ing még hagyján, de az unalmas tengerészkék zakó és az idióta, kék-narancsszín csíkos nyakkendő fojtogat, aztán bevillan egy kép, és már nem is tűnik olyan rossznak.

Ránézek Joshra, aki idegesen lesi az óráját. Kelletlenül indulok el az újdonsült támogatómmal, mivel közben rájöttem, hogy ez a suli egy labirintus, és a térkép még nem rögzült a fejemben. Fogalmam sincs, hol van a díszterem, de Josh vezetésével hamar odaérünk. Én közben memorizálok mindent, hogy ne sokáig kelljen az idegenvezető.

A díszterem hatalmas csarnok, magas mennyezettel, és ódon hatású falakkal. Hát igen, az angol tradíciók. Úgy érzem magam, mint egy Harry Potter filmben, csak a talár hiányzik.

A terem közepén folyosó választja szét a széksorokat, mint egy templomban, elől pedig oltárként emelkedik a tanárok hosszú asztala. Már ott ülnek, de még csak egymásra figyelnek.

Koedukált suli ide vagy oda, a lányok a folyosó egyik oldalára, a fiúk a másikra rendeződnek. Látok néhány párocskát belépni, de egy szolid, gyors puszi után ők is elválnak, és a helyükre igyekeznek.

Megállok a bejárat mellett, alaposan körülnézek. A kezem a zakó alá csúsztatom, és megismerkedem a nadrágom zsebével. Próbálok lazán nyegle képet mutatni, de közben fogalmam sincs, merre induljak.

– A végzősöké a két hátsó sor – mutat el mellettem Josh, és biccent, hogy kövessem. – Mi előttük ülünk.

Nem mondom, hogy örömmel teszem, de egyelőre nincs más választásom, így követem őt. A srác az utolsó helyeket célozza meg, de mielőtt leülne, beenged maga elé. Ledobom magam, a közvetlenül ott ülő másik lúzer mellé, aki hitetlenkedve mered Joshra, miközben ő elhelyezkedik mellettem.

– Hello, Randy, ő itt Cedric. Ő jött át az Eton Akadémiáról.

– Hűha, ez tényleg komoly? Nem akartam elhinni – áradozik Randy, a kezét nyújtja, de én csak ránézek, és biccentek. Tudok macsó is lenni, ha kell. Megtanultam, hogy álcázzam magam. Remélhetőleg ezzel távol tudom őket tartani.

Randy zavartan feszeng, ahogy visszaül a helyére. Na, még csak az hiányzik, hogy a lúzerek lecsapjanak rám, nincs kedvem céltáblává válni. Nincs kétségem afelől, hogy könyékig apám keze van abban, hogy pont ez a kis mitugrász lett a szobatársam. Az viszont meglep, hogy tudnak az Eton-beli múltamról. Elképzelésem sincs, hogy derülhetett ki. Sosem vonzott a közösségi háló. Bár az igazi nevemen fent vagyok a facebookon, de ott sem csatoltam profilképet. Ráadásul nem is vagyok aktív. Nagyjából Summertown után kezdtem hanyagolni. Vagyis onnan senki nem ismerhet.

Körbesandítok. Nem csak ők figyeltek fel rám, a végzősök közül is többen nyíltan megbámulnak, és nem csak a fiúk. Remek, még állatkerti látványosság is lettem. Mindenki alaposan megbámulja a fél alkaromat takaró bőrpántokat. Mind a kettőn van, és nem csak divathóbort, de nem kötöm senki orrára, hogy mi a funkciója. A tanárok tudják, és nem fognak szólni érte, ez megnyugtat. Amennyi időt terveztem itt, nem sokáig kell ezzel foglalkozniuk.

– Ne haragudj rájuk – hajol hozzám Josh. – Ritka, hogy új ember vetődjön közénk, főleg egy ilyen elit suliból.

– Nem mondasz újat. Én se így terveztem. Ma kezdődik a tanév, honnan tudtok rólam egyáltalán?

– Az internet korában? – vihog föl. – Elég egy bennfentes, aki megszerzett egy infót, és már szét is szórta a hírt.

– Jaaa, és ki ez a bennfentes? Szeretném megismerni.

– Azt nem tudom – hebeg rémülten, pedig még be sem vetettem a főgonosz nézésemet. – Én már csak sokadkézből kaptam a hírt. Addig el sem hittem, amíg be nem léptél a szobába.

– Remek! – morgom dühösen, csak hogy meglegyen a látszat.

Bár egyébként nem nagyon érdekel, ahogy semmi sem. Miért ilyen nehéz eltűnni a föld színéről?

Szerencsére az évnyitót nem húzzák sokáig, csak a szokásos szarságok, és már kezdődhet is az élet.

A menza tömve van, de Josh igazi kiscserkészként odarángat az asztalukhoz. Gyorsan meg kell húznom a határvonalat, különben rám szállnak, és kéretlenül a nyakamon ragadnak, nekem viszont nincs szükségem társaságra, barátokra meg főleg. Josh és az a Randy nevű tag még hagyján, de a másik két haverjuk, igazi katasztrófa. Épp csak túlélem az ebédet.

A délután a kicsomagolással telik, és meséléssel. Mindenki a nyári emlékeit eleveníti fel. A srácok bezsúfolódnak a szobánkba, mert igazából mind rám kíváncsiak, és a történetemre. Azt hiszem, sikerül kellően szűkszavúnak lennem, mert aránylag hamar leszállnak rólam, és szervezni kezdik a tanulókört. Tisztára, mint a Holt költők társasága, de ott legalább a srácok menők voltak.

Látszik, hogy összeszokott csapat, hallgatom, ahogy beosztják a napokat, és a tantárgyakat, halálos komolysággal, ami már magában is egy vicc, de az a hab a tortán, hogy még el sem kezdődött a tanítás. Leülök az ágyamra, és előveszek egy könyvet, de a fiúk be akarnak vonni a társalgásba.

– Cedric, te nem akarsz beszállni?

– A tanulókörbe? Nem, kösz. Egyelőre még felmérem a terepet, lehet, hogy nem lesz rá szükségem.

– Olyan jó voltál az Etonban? – kérdezi a kis nyüzüge, akinek a nevére sem emlékszem, pedig, amikor bejött, bemutatkozott.

– Az utóbbi időben magántanuló voltam – felelem. Látom, hogy rákérdezne, ezért folytatom. – És nem, nem akarok beszélni róla. Hosszú és mocskos sztori.

Na, ezzel felturbóztam a kíváncsiságukat, jönnek majd a pletykák, de szarok rá. Nem tervezek hosszútávra, és ha bejön, amit akarok, ez a kis bejelentés semmi lesz ahhoz képest.

– Elmegyek körülnézni, ha nem jövök takarodóig, akkor eltévedtem, vagy találkoztam a suli kísértetével.

Josh felnevet – összenézünk, és látom, hogy érti a Harry Potteres célzást. Az ajtóhoz lépek, már a kilincsen a kezem, amikor utánam szól.

– A másodikra ne menj föl, az a csajok szintje. Rács van a lépcsőnél, de a tanárok amúgy is úgy vigyáznak rájuk, mint a koronaékszerekre.

Talán mégis megpróbálhatnék barátkozni vele, de gyorsan elvetem a gondolatot. Kilépek az ajtón, találomra elindulok a folyosón. Figyelem a többieket, mindenki zsizseg, és úgy általában tök jól elvannak. Apám megint betalált. Gondolom, kimondottan olyan helyet keresett, ahol mindenki minimum remekül érzi magát. Pedig én gyűlölök minden boldog helyet anyám halála óta…

Betty Forester

More Like This


Kategória


Egyéb

Facebook