Sam Wilberry – Illanás

Figyellek. Sokszor el akarom mondani, mennyire gyengéd az érintésed, hogy egyetlen öleléssel feloldod és elsimítod a feszültségem, és ne haragudj, nem akartalak megbántani, bocsáss meg, amiért elhagytalak…

Visszahúz hozzád a szívem. Ha veled vagyok, lehull a nyakamról a láthatatlan hurok, szabadon lélegzem. Bejárjuk a várost, utazunk, néha nem tudom, hogy a valóság és a fantázia határai hol és hogyan mosódnak el, de nem érdekel, csupán az, hogy veled lehetek. Ha fogod a kezem, én is éppen olyan önfeledt vagyok, akárcsak te, ez felpörget.

Ring a város körülöttünk, akár hajó a tengeren, ringunk vele mi is. Az elmúlt, de visszavágyott gyerekkor emléke becézget, amikor az ember még ártatlan, a gyermeki csínyek feledhetők, az élet többnyire egyszerű. A kezed hűvös, de az érintésed jóleső, a mutatóujjam ívét cirógatod a villamoson.

Felmegyünk a Citadellára. Én a mélybe nézek, megbabonáz a sötét folyó, te összekulcsolod az ujjaink, némán ácsorogsz. Szeretném, ha mondanál valamit. Haragszol? Hiszen érted tettem, csak érted… Végül valami olyasmit suttogsz, hogy már nem ismersz rám, későn kapcsolok, a bocsánat itt már nem számít, de azért maradsz.

– Vacogsz – sóhajtod.

Kibújsz a kabátodból, rám adod.

– Biztos? – kérdezem, bár eszem ágában sincs visszautasítani, rögtön kellemes meleg önt el.

– A kardigán megment – feleled.

Erőltetett a beszélgetés. Minden szó előre kigondolt, és csak a kényszer eredménye. Sokáig állunk, a város fényeit bámuljuk. Apró pöttyök. Lehetne a remény, jegyzem meg. Mire azt mondod, hogy távolról minden olyan más…

Újra a villamosmegállóban vagyunk. Zúg a város mellettünk, várjuk a szerelvény érkezését, te zsebre dugott kézzel állsz, a cipőd sarkán billegsz. Olyan, mintha egyedül lennél, annyira bezárkózol, szinte eltűnök melletted.

Felszállunk. Alig akad hely, szorosan hozzád simulok, a karodba kapaszkodom. Két megállót utazunk. Nem merek a szemedbe nézni, pedig hívogat a tekinteted, vonz. Végül csak elgyengülök, összefonódik a pillantásunk, talán benned is éppen az fogalmazódik meg, ami bennem. Egy csók lehetősége. Én pedig újra a füledbe súghatom, hogy „jól vésd az eszedbe”, arra az esetre, ha később elillannék.

Átszivárgunk a Hősök terére. Sodródunk a tömeggel, gyerekek mászkálnak a téren, kezükben kifaragott tökökkel, rengeteg gyertya ég itt-ott, a töklámpások torz mosolya gúnyosan villan rám. Elszédülök, arra kérlek, menjünk innen, lever a víz, nem kapok levegőt.

Végül hazakísérsz. Mielőtt elválunk, kapok egy csókot. Hűvös az ajkad, éppen csak futólag érinted az enyémhez. Végül meggondolod magad és megkérdezed, feljöhetsz-e. A válasz egyértelmű.

Lifttel megyünk fel, most kifejezetten jólesik, hogy nem kell mozognom. Az ajtó előtt percekig keresem a lakáskulcsot, végül eszembe jut, hogy a lábtörlő alatt hagytam. Te rögtön megjegyzed, hogy ez felelőtlenség, bárki megtalálhatja, betörhetnek… Én azzal védekezem, hogy kétszer már elveszítettem, harmadszor nem akarom átélni a zárcserés tortúrát.

Belépünk. Az előszobatükörben tompán tükröződik a lépcsőház fénye. Te felnyomod a kapcsolót, pedig én hetek óta sötétben létezem esténként. Szerencse, hogy nem tudod.

Magamhoz akarlak húzni, tudni, hogy velem maradsz, hogy végre itt vagy. De amikor felemelem a fejem, a tükörben csak saját magam látom.

Összeomlok. Hiába kereslek, hiába teszek egy kört a lakásban, olyan mintha az előző órák meg sem történtek volna. Talán csak a Halloween szelleme tréfált meg.

Tetszett? Mondd el a véleményed, vagy kövesd a szerzőt a hivatalos oldalán, hogy első kézből értesülhess a legújabb regénye megjelenéséről!
Facebook oldal: https://www.facebook.com/samwilberry6/
Csatlakozz a Szivárvány alatt csoporthoz: https://www.facebook.com/groups/835086016665605/

More Like This


Kategóriák


Egyéb

Facebook