Fázott. Egyik lábáról a másikra állt, végigsimított a karján, hogy kicsit felmelegítse magát. Az ujjai átfagytak a kesztyű alatt, zsebre dugta őket, és ugrált néhányat, hátha jobb lesz. Az utca, sőt a körút is teljesen kihalt volt, legfeljebb valamelyik ablakból láthatták meg, mit művel, de nem érdekelte. A telefonjára pillantott, nyűgösen állapította meg, hogy húsz perce sem maradt, mielőtt muszáj hazaindulnia, hogy visszaérjen a kijárási tilalom kezdete előtt.
– Hol vagy már? – suttogta maga elé. Levette a kesztyűt, feloldotta a billentyűzárat, és éppen üzenetet készült írni, amikor végre nyílt a szemközti ház ajtaja. Megkönnyebbülten sóhajtott egyet, és megvárta, míg a két alak mellé ér.
– Bocs, feltartottak.
– Semmi baj – felelte Misi, és leguggolt, hogy megsimogassa a Kutyát. Ő csak így hívta, sosem volt oda előtte a nagylábúakért, Donáthoz viszont hozzátartozott. Voltaképp úgy ismerte meg a fiút, hogy frászt kapott az ugatástól.
Megindultak az utcában. Eleinte nem beszélgettek, kiélvezték a másik társaságát, azt, hogy néha lopottan egymáshoz érhetnek. Hetek óta csak ilyenkor, esti sétakor találkoztak, mindkettejüknek kezdett elege lenni a helyzetből.
– Végül nem utazol haza? – érdeklődött Donát, amikor megálltak egy pillanatra. Misi felsóhajtott, és megrázta a fejét.
– Nem, a húgom továbbra is karanténban, úgyhogy ki vagyok tiltva a házból.
– Inkább karácsonyozz egyedül?
– Túlélem – felelte Misi, elhallgatva, hogy ő igazából Donáttal töltené legszívesebben az ünnepeket. A fiú úgyis tudta, feleslegesen fájdította volna a szívét azzal, hogy kimondja. Inkább témát váltott, játékosan oldalba bökte Donátot. – Hogy bírod, hogy otthon az egész bagázs?
– Még nem mentek az idegeimre – nevetett a fiú. Gyorsan körülnézett, aztán egy pillanatra Misihez simult, puszit adott az arcára. Amikor a kutya rángatni kezdte, kelletlenül sétált tovább.
– Holnap nem tudom, le tudok-e így lépni. Mivel nem lesz korlátozás, szerintem családi program lesz a kutyasétáltatás is.
Misit frusztrálta, hogy pont karácsonykor ennyi sem jut, de elfogadta, hogy Donát halogatja a felvállalást. Ettől viszont még utálta a helyzetet.
– Sajnálom.
– Kibírjuk – igyekezett megnyugtatni Misi, sőt egy mosolyt is varázsolt az arcára, de mindketten tudták, hogy hamis. Aztán az órájára nézett, és kelletlenül felsóhajtott. Anélkül, hogy megbeszélték volna, mindketten hátraarcot vágtak, és csendben haladtak visszafelé. Misi ezeket a perceket már nem annyira szerette, mert még a búcsú is mindig rövidre sikerült. Megőrült egy rendes ölelésért.
Meglepetten nyikkant meg, amikor Donát behúzta a lépcsőházba, majd a szájára szorította a sajátját. Ennyire őrült dolgot eddig sosem csinált, Misi arra gondolt, talán neki is az agyára ment az elmúlt pár hét. Hálát adott érte, hogy a lámpa nem kapcsolt be a mozgásukra, a sötétben végre legalább egy kicsit a fiúhoz érhetett, csókolhatta, hozzásimulhatott.
– Muszáj mennem. Mielőtt képtelen lennék itt hagyni téged – suttogta. Még egy rövid csók, és elengedte a fiút, hátrébb lépett. Zihálva meredtek egymásra, aztán Donát halkan motyogva elköszönt tőle, ő pedig figyelte, ahogy felcaplat a lépcsőfordulón.
Rohannia kellett, de nem bánta. Ez a néhány érintés is felvillanyozta, mosollyal az arcán esett be az albérletbe. Ott viszont megrohanta a magány, nem tudott mit kezdeni magával. Az a néhány ág, amit fenyőfa helyett vásárolt, nem árasztott karácsonyi hangulatot, az illatát is alig érezte. Sosem töltötte egyedül az ünnepet.
Jobb híján filmeket nézett, aztán elment aludni. Másnap kényszeresen kitakarította a lakást, főzött magának egy könnyű ebédet, sétálni ment a városba, igyekezett nem arra koncentrálni, mennyire nyomorúságosnak éli meg ezt az év végét. Sokkal könnyebben viselné Donát hiányát, ha legalább hazautazhatott volna, és nagyobb a távolság. Még mindig reménykedett benne, hogy találkozhatnak, így amikor csörgött a telefonja, lelkesen vetette rá magát.
– Szia!
– Szia! – Hallotta a fiú hangján, mennyire örül, hogy beszélgetnek. – Imádnám, ha össze tudnánk hozni, de tényleg nem fog menni. – Donát belesóhajtott a telefonba. – Sajnálom. Tudtam, hogy tegnap kellett volna odaadni az ajándékod, de nem tudtam kicsempészni.
Misi mélyeket lélegzett, hogy legyűrje a csalódottságát.
– Semmi baj. Majd ideadod holnap. Legalábbis remélem, hogy holnap… – bizonytalanodott el Misi.
– Mindenképp! Ha kell, arra hivatkozom, hogy egyedül akarok lenni – ígérte a fiú, és Misi tudta, hogy tényleg ezt fogja tenni, ha nem marad más lehetősége. De az még egy nap… A rögtönzött fa alatti csomagra pillantott. Hát akkor holnap. Úgyis gyanús lett volna kutyasétáltatásból ajándékkal hazaállítani…
– Jól van. Hogy telt a napod?
Hallgatta, ahogy a fiú beszél. Hosszan, semmiségekről, és ő imádta a hangját. Még inkább, ha mellette lenne…
– Most mennem kell, anya már kétszer szólt. Jó éjt!
– Jó éjt!
Misi sóhajtva meredt maga elé. Most először gondolt arra, milyen nehéz olyannal lenni, aki bujkál. Máskor nem bánta, most is csak a csalódottság gyűrte le. Úgy döntött, egy sorozattal próbálja elterelni a figyelmét, ez néhány órán át működött is. Egészen a csengő megszólalásáig.
– Boldog karácsonyt!
Annyira megdöbbent, hogy a küszöbre fagyott. Donát nevetve tolta beljebb, és csukta be az ajtót, csak utána simult hozzá. Misi megborzongott a hidegtől, ami a fiúval együtt érkezett.
– Megfagytam – mondta Donát vidáman, miközben felakasztotta a kabátját, és leguggolt, hogy levegye a cipőjét. – Elszöktem otthonról.
Ezzel a mondattal sikerült elérnie, hogy Misi magához térjen a döbbenetből.
– Hogy mit csináltál?
– Mindenki alszik, én meg leléptem – magyarázta a fiú, aztán kissé furcsa mosollyal hozzátette: – Hagytam egy üzenetet, ha lebuknék.
– Milyen üzenetet?
– Hát… Annyit írtam egy cetlire, hogy „Ha ezt megtaláltátok, akkor a páromnál ragadtam, miután titokban átmentem hozzá, mert megőrülök, annyira hiányzik. Karácsonyra annyit kérek, ne üvöltsétek le érte a fejem. Ja, meleg vagyok.”
Misi állt az előszoba közepén, és próbálta feldolgozni az információkat. Donátot láthatóan szórakoztatta a meglepettsége, mert nevetve ölelte magához, és mielőtt bármit kérdezhetett volna, elég nyilvánvalóan utalt rá, hogy nem épp beszélgetni jött.
A reggel az ágyban érte őket. Donát telefonjának csörgése zavarta fel mindkettejüket az álmából. A fiú nyűgösön tapogatózott a készülék után, de amint kinyitotta a szemét, és Misire nézett, ébernek tűnt. A mobilra pillantott, a szemöldökét ráncolva csúszott ki az ágy szélére.
– Hát, kívánj szerencsét! – kérte.
Most megengedhették a hosszabb búcsút. Misi többször kérdezte, vele tartson-e, de Donát minden alkalommal nemet mondott. A férfi aggódott érte, utálta elengedni, de nem maradt választása. Ha egyedül akarja végigcsinálni, az az ő döntése.
Mégis csak akkor nyugodott meg, amikor a fiú pár órával később felhívta.
– Remélem, szereted a bejglit, mert anya nem fogad el rá negatív kritikát.
– Tessék?
Misi attól tartott, félreértette, Donát azonban felnevetett a vonal végén.
– Átjössz? Szeretnének megismerni.
– Komolyan?
– A lehető legkomolyabban – felelte a fiú, Misinek pedig eszébe sem jutott nemet mondani.