Kedves Olvasóink! Fogadjátok szeretettel Hajnal Kitti Kötelék munkacímen futó történetének első fejezetét. Kellemes olvasást kívánunk nektek! És nyugodtan jelezzétek a Facebook oldalunkon, ha kíváncsiak vagytok a folytatásra. ;)
1.
Aiden mély lélegzetet vett. A szél magával sodorta a tenger illatát, a magasban sokkal jobban érződött, akárcsak a kora tavaszi, enyhe csípősség, ami ellen kevésnek bizonyult a vékony bőrkabát. A kikötő mindig hűvösebb volt, mint a belvárosi betondzsungel, amit egyébként sem szeretett. Az épület tetején üldögélve, a jótékony sötétség rejtekében legalább mindenki békén hagyta.
Legalábbis majdnem.
– Mi bosszant?
– Jelenleg te.
– A tüske ellenem nem használ, ezt úgyis tudod.
Ahogy Aiden lefelé bámult, először a vörös magassarkú került a látóterébe, majd a hosszú, harisnyába bújtatott lábak. Beletörődőn sóhajtott fel, és a zsebébe nyúlt a kicsi dobozért, amit vészhelyzetekre tartogatott. Azokra, amikor a fejében túlcsordult a zsibogás. A doboz azonban üres volt, úgyhogy csalódottan visszadugta a zsebébe.
A tekintete újra a sikátort pásztázta. Nem kellett megerőltetnie magát, azonnal rátalált a magas, nyúlánk alakra, akit keresett. És azokra, akiket nem keresett, de vele voltak.
– Már megint a csajok a lebujból. Mindent értek. – Aiden nyugtalanul szusszant. A hang ingerültre sikeredett, más biztosan feladta volna, hogy folytassa a témát. Shellyt azonban nem olyan fából faragták. – Mondanám, hogy ne vedd a szívedre, de megértelek.
– Hogyne. Ha annyira megértesz…
Aiden eddig jutott, ám elhallgatott, amint egy mintás doboz landolt az ölében. Kívül színes, vidám pillangók díszítették, Shelly pedig halkan kuncogott.
– Természetesen nem tőlem kaptad.
Aiden nem tudta nem viszonozni a mosolyt. A lányra nézett, aztán egy sóhajjal kinyitotta a tárolót. Némi hezitálás után kivett egy szálat, és a szájához illesztette. A füst mintha a lelkén is átszállt volna, és mire kinyitotta a szemét, kicsit könnyebbnek érezte magát.
– Mostanában tényleg visszafogom, csak a nehéz napok végén gyújtok rá. Meg amikor Nina az agyamra megy.
Aiden felnevetett. Az ölében dobozra nézett, és nem állta meg a kérdést:
– A sodortra ne kérdezzek rá, ugye?
Shelly nem felelt, hanem kinyújtotta a kezét, jelezve, hogy kéri vissza a dobozt. Aiden azonnal visszaadta, bár sejtette, hogy nem fog választ kapni. Shelly kivett egy szálat, rágyújtott, és láthatóan ellazult, a válla leereszkedett.
Aiden ismét lefelé pillantott, de rögtön megbánta.
– Kaphatok egyet?
Shelly kék szeme rávillant. A lány a hajába kapott, kiszedte belőle a hajgumit, a festett vörös tincsek szabadon omlottak a hátára.
– De csak mert úgy nézel ki, mint akinek nagy szüksége van rá.
Aiden hálásan fogadta el. A légzése hamar visszatért a normális ütembe, a nyugalom szétáradt benne. Nem ringatta magát illúziókba, úgyis tudta, hogy percekig tart majd, egészen addig, míg újra megtalálja Rent a nők gyűrűjében. A szívtipró, és az olcsó lotyók. A hányinger kerülgette.
– Ryuról semmi hír?
Aiden megrázta a fejét. Shelly lágyan megpaskolta a combját, mint aki tényleg érti, mit érez. Aiden azonban lehetetlennek tartotta. Az egész túlságosan bonyolult volt ahhoz, hogy bárkinek akár halvány fogalma legyen arról, min megy keresztül.
Aiden erőt vett magán, és újra Renre nézett. A férfi valami vicceset mondhatott, a lányok nevetéséből legalábbis erre lehetett következtetni. Aiden a dobozkára sandított, de Shelly azonnal eltette.
– Jóból is megárt a sok. Kótyagos leszel holnap.
Aiden beletörődötten fonta össze a karját a mellkasa előtt. A mozdulattól átcikázott rajta a fájdalom, a szája akaratlanul rándult meg, elárulva őt.
– A karod még mindig fáj?
– Gyógyul – vágta rá a férfi mintegy mellékesen, pedig a bőre a savmarás után úgy nézett ki, hogy napokig rá sem bírt nézni. Annie hiába adott bele mindent, hogy eltüntesse, így is nyoma maradt, ráadásul a fájdalom sem tűnt el, pedig a gyógyítójuk értette a dolgát.
– Hogyhogy Ryu nem tudott megvédeni?
Aiden felsóhajtott. Shelly az elevenére tapintott, mert ez volt az első alkalom, hogy Ryu elszúrt valamit, és majdnem mindannyian rámentek. Ren háta ugyanúgy megsínylette, mint Aiden karja. A legjobban mégis az aggasztotta a férfit, hogy Ryu azóta teljesen eltűnt.
– Úgy, hogy ezúttal magát sem tudta. Hiába faggatsz, esküszöm, hogy nem hallgatok el semmit – felelte türelmesen, pedig már végtelenül unta a témát. Az akció óta annyiszor kellett elismételnie, mi és hogyan történt, pedig a foltok továbbra sem álltak össze kerek egésszé.
– Ren sérülése hogy van?
Shelly taktikusan visszavonulót fújt. Aiden nem haragudott a próbálkozásért, arra gondolt, talán a nő helyében ő is ugyanezt tenné. A bizalom hiánya csak kicsit sajgott, de a munkája során megtanulta, hogy egy kis gyanakvás néha szó szerint életet menthet.
– Nem tudom, nem enged a közelébe.
Shelly meglepettnek látszott. Arcának finom vonásai zavart ráncokba rendeződtek, mielőtt picit közelebb hajolt, hogy jobban láthassa Aident a sötétben.
– Hogy érted, hogy nem enged a közelébe? A sebnek?
– Magának sem nagyon.
Shelly visszahúzódott, és halkan hümmögött. Ujjai rátaláltak egy felfutott szemre a harisnyáján, azzal szöszölt, a gondolataiba mélyedve. Aident egyre inkább frusztrálta a csend, mégis úgy érezte, nincs mondanivalója.
– Szerinted sejti, hogy te és Ryu. – A lány nem kérdezte, inkább kijelentette, Aiden pedig fásultan bólintott. – Folyton azt mondja, sosem emlékszik arra, mit csinál Ryu, ha átveszi a teste felett az uralmat. Kételkedsz?
Aiden megfeszült a megfogalmazás körülményességétől.
– Azt mondja, de néha… Igen, néha kételkedem, igaz-e. Elvégre Ryu is mindig pontosan tud Ren dolgairól.
– Ez nem feltétlenül jelenti, hogy Ren hazudik. A személyiséghasadás nem egyszerű. Ryu alapból dominánsabb, mint Ren, nem csoda, ha ő tud valamit, amit tudni akar.
Aiden jól megforgatta magában Shelly szavait, mielőtt visszakérdezett.
– Arra célzol…
Elakadt. A lehetőség nem először fordult meg ugyan a fejében, de a megerősítés váratlanul érte, és felzaklatta. Annyiszor hessegette már el magától a gondolatot, hogy rutinná vált. Nem vágyott rá, hogy még bonyolultabbá váljon az élete.
– Igen, arra, hogy Ren csak nem akar semmiről sem tudomást venni. Évek óta a legjobb barátod, tőled jobban senki sem ismeri. Ne gyere azzal, hogy nem merült fel benned!
– Dehogynem. De most hirtelen miért…
Aiden elhallgatott. A rosszullét kerülgette, Shelly azonban kíméletlenül faggatta tovább, egyre mélyebben elültetve benne a gyanakvást, hogy az egészről valójában ő tehet.
– És Ryu miért most hibázott, hm? Mi történt köztetek, ami mindannyiótok szerint hiba volt?
– Apróság – préselte ki magából Aiden, Shelly azonban legyintett.
– Ha az lenne, nem itt tartanánk. Persze megértem, ha nem akarod elmesélni.
Aidennek le sem kellett hunynia a szemét, hogy felidézze azt a néhány nappal ezelőtti pillanatot. Ryu ujjainak érintését az arcán, a szájáét a sajátján. Alig-csók volt, inkább csak puszi, mégis felfordult tőle minden.
– Ha nem szólal meg a sziréna, valószínűleg nem apróság lett volna – ismerte el kelletlenül. Shelly azonban mintha számított volna erre, egyáltalán nem csodálkozott.
– Mivel elég egyértelmű, mit műveltek hónapok óta, én inkább azt csodálom, hogy eddig bírtátok. De Aiden… – Shelly ismét közelebb hajolt, vörös hajkoronája oldalra bucskázott, a férfi ilyen komolynak talán még sosem látta. – Melyiket szereted?
Aiden szólásra nyitotta a száját, a mobilja rezgése azonban megzavarta. Hálát adott érte, mert a beszélgetés nagyon veszélyes témák felé terelődött. Nem voltak válaszai, csak kusza érzései. Mit mondhatott volna?
A kijelzőn felvillanó nevet meglátva azonnal Ren felé nézett, a férfinak azonban hűlt helye volt. Úgy tűnt, megunta a cicázást, mert most ott állt alattuk, és a telefonjával a fülén bámult felfelé.
– Tessék?
– Jössz haza, vagy majd később?
Aiden megkönnyebbült, mert ez azt jelentette, barátja ezúttal senkit sem szedett fel. Olyankor Aiden mindig sokáig maradt az irodában, mindig újabb és újabb kifogást találva, hogy ne legyen otthon, egy szobával arrébb… A közös lakás viszont kényelmes volt, és ő egyébként sem tudta elképzelni, hogy kevesebbet lássa a férfit.
– Máris megyek – felelte. A hívás azonnal megszakadt, Aiden pedig feltápászkodott, és Shellyre mosolygott.
– Majd beszélünk.
– Aiden…
A lány hangja megtorpanásra késztette, pedig sejtette, hogy olyasmit fog hallani tőle, aminek nem örül majd.
– Hm?
– Valahogy oldd meg, mielőtt valaki szó szerint belehal.
Hiába a több emelet, Aiden hamar leért a lépcsőkön. Ren mindig ilyen hatást váltott ki nála, egyetlen szavára ugrott, és már régen nem foglalkozott azzal, ez mennyire árulkodó. A közvetlen környezetében szinte mindenki kiszúrta ezt, Rent kivéve. Ő túlságosan természetesnek tartotta talán ahhoz, hogy belegondoljon, Aiden legalábbis ezzel nyugtatta magát. A férfi soha semmi jelét nem mutatta annak, hogy észrevette volna a különleges bánásmódot.
– Azt hittem, lepasszolsz Shelly kedvéért – jegyezte meg a férfi, amikor mellé ért. – Más esetében megérteném, tőled elég extrém lenne akkor is, ha nagyon dögös – kacsintott, Aiden azonban szemforgatva sétált arrébb. – Jó van na, csak vicceltem!
– Inkább engem lep meg, hogy nem vitted el valamelyik éjszakai pillangót a sikátor mögé.
– Honnan tudod, hogy nem?
– Jogos kérdés – felelte Aiden. Ez megakasztotta a beszélgetést, percekig egymás mellett sétáltak, mintha mindketten kifogytak volna a mondanivalóból. Napok óta így ment, Aident nem lepte meg, viszont annál jobban elkeserítette. Láthatatlan fal épült közéjük, és ő nem értette, miért. Lopva Renre sandított.
– Hogy van a hátad?
A férfi megvonta a vállát, amitől apró fintor suhant át az arcán, egyúttal a választ is megadva. Aiden csak azelőtt látta a sérülést, hogy lehámozták volna barátjáról a felsőjét, de azt így is tudta, hogy súlyos. Ráadásul ő is ízelítőt kapott a savból, így első kézből tapasztalhatta meg a hatását. Azt azonban még mindig nem sikerült megértenie, hogyan történt, túl gyorsan zajlottak körülötte az események.
– Sajnálom.
– Mit? – Ren értetlenül fordult felé, Aiden pedig akkor döbbent rá, hogy kimondta, amire gondolt. Mivel úgysem volt visszaút, folytatta.
– Hogy elbambultam. Az én hibám.
Ren haragosan szusszant, de nem szólt semmit. Aiden jobb szerette volna, ha hibáztatja, de ezzel a csenddel nem tudott mit kezdeni. Újra megpróbálta felidézni azt az estét, de az emlékei továbbra is homályosak voltak.
– Nem értem, hogy kerültél oda. Mármint Ryu hogy került oda – magyarázott tovább, csak hogy megtörje köztük a némaságot. – Sosem avatkozik közbe, távolról véd, fogalmam sincs…
– Aiden. – Ren hangjába ingerültség keveredett, de nem nézett rá, csupán félbeszakította. – Az én voltam. Annyit láttam, hogy veszélyben vagy, és nem gondolkodtam. Elfelejthetnénk? Én nagyon szeretném végre lezárni a témát. Az pedig, hogy a védelem miért nem működött, számomra éppúgy rejtély, mint számodra. Majd megkérdezed Ryut. Valamikor.
– Vissza fog jönni?
– Hagyjál már békén!
Ren megszaporázta a lépteit. Aiden a hátát figyelte, a tartása árulkodott róla, hogy a bőr valószínűleg feszül, Aiden viszont nem merte tovább folytatni a témát. Ren viszonylag ritkán veszítette el a türelmét vele szemben, semmiképp sem akarta magára haragítani.
Tisztes távolságból követte barátját, míg az lenyugodott annyira, hogy lelassítsa a lépteit, és bevárja. Hagyta, hogy a munkáról fecsegjen, hallgatta a hangját, és szokás szerint, beérte ennyivel.
– Kérsz egy teát?
Ren ledobta a cuccát a komódra, és felé fordult. Aiden követte az apró konyhába, megállt tőle a lehető legtisztesebb távolságra, és nézte, ahogy a férfi feltölti a vízforralót, majd leveszi a bögréket és a teásdobozt a szekrényből. Amikor megismerte, meglepte, hogy ugyanúgy filtereket használ, mint bárki más, pedig a szülei teaházat vezettek pár várossal arrébb.
– Leveheted a kesztyűt, itt már nem érhet hozzád senki – mondta Ren, amikor egy pillanatra felé fordult, és meglátta, hogy a fekete bőr még mindig a bal kezén van. Aiden összerezzent. Maga sem értette, miért hezitál, mielőtt ledobja magáról a kesztyűjét. Talán mert Ryu… nos, ő néha igenis hozzáért. Ren viszont nem fog.
– Elfelejtettem – szabadkozott esetlenül.
– Cigiszagod van. Legalább rendes cigi? – érdeklődött Ren semlegesnek tűnő hangon, ő viszont ismerte annyira, hogy sejtse, haragszik.
– Az. Tudod, hogy nem élek tudatmódosítóval.
– Szerintem ez is annak számít.
Aiden nem reagált. Megértette Rent, az ő agya amúgy is külön esettanulmányt érdemelt, hiszen nem elég, hogy különleges erővel bírt, csak az egyik énje tudta igazán használni azt. Ráadásul egészen a ráébredésig nem volt semmi gond, élte az átlagosnak hitt életét, mielőtt kettészakadt volna a tudata.
– Miért nézel?
Aiden riadtan döbbent rá, hogy barátján felejtette a tekintetét. Zavartan kutatott valamiféle mentség után.
– Fáradt vagyok, elbambultam.
Elvette a felé nyújtott bögrét, megkavarta a tartalmát, és belekortyolt. A tea átmelegítette, akaratlanul elmosolyodott.
– Hiányzik?
– Hm? – értetlenül pillantott Renre, a tekintete rövid időre foglyul ejtette, mielőtt a férfi elfordította a fejét.
– Ryu.
Ren a bögréjébe bámult, az arca megfejthetetlennek tűnt Aiden számára. Ez a bezárkózás nem volt megszokott közöttük, és ő félt, mindez mit jelent. Ráadásul egy végtelenül bonyolult kérdést tett fel neki.
– Erre mit mondjak? Igen, hiányzik.
– Melyikünket bírod jobban?
Aiden szemöldöke gondterhelt ráncba szaladt. Ismét megengedett magának egy óvatos pillantást Ren felé. A férfi finom vonásai mindig is elbűvölték, az amerikai és japán szülők génjei tökéletesen keveredtek benne, mintha mindenből a legjobbat kapta volna. Mindehhez magas volt, szálkás, és elbűvölően tudott mosolyogni. Ráadásul Aidenen kívül kevesen ismerték annyira, hogy tudják, a természete viszont néha meglehetősen nehéz.
– Nem tudnék választani – motyogta végül Aiden, hosszú hatásszünetet követően. Ren szája apró mosolyba szaladt.
– A többiek szerint nagyon közel álltok. Aggódsz, hogy többé nem kerül elő?
Aiden húzta az időt. Kortyolt a teájából, megnyalta a száját utána. Gyümölcsös, állapította meg, de nem bírta kitalálni idegességében, milyen ízű pontosan. Hallgatnia kellett. Nem árulhatta el az érzéseit, mégsem különben sem mondhatta, hogy Ryuval a kapcsolatuk olyan irányba fordult, amire Rennel esélye sem lenne.
– Mit szeretnél hallani?
Ren döbbenten hőkölt hátra. Aiden azonban egyenesen a szemébe nézett, mielőtt megismételte a kérdést:
– Mit szeretnél hallani, Ren? Te szeretnéd, hogy visszajöjjön? Kin múlik?
Ren elszakította a tekintetét, és halkan szuszogott. Lehúzta a bögréje tartalmát, óvatosan, lassan a konyhapultra helyezte. Mintha azzal, hogy rosszul teszi le, és összetörik, talán mást is kockáztat.
– Nagyon rég nem láttam rajtad kesztyűt.
Aident meglepte a témaváltás. Automatikusan felemelte a kezét, összeszorította a tenyerét. Ren azonban tovább faggatta, és bár Aiden tudta, hogy terelés, tehetetlennek érezte magát.
– Nem bízol magadban? Miért?
Mintha láthatatlan üvegszilánkokra tévedtek volna. Aiden összeszedte minden erejét, kényszerítette magát, hogy lazítsa az izmait.
– Valaki hibázott legutóbb, és biztosan veszem, hogy én voltam. Miért vetődtél elém? Miért nem tudom felidézni?
Ren makacsul hallgatott, Aident pedig bántotta, hogy belőle sem szed ki semmit. Ez tovább mélyítette a lelkiismeret-furdalását. Az ujjaival játszott, begörbítette őket, majd elernyesztette, mielőtt a kesztyűért nyúlt. Ren azonban elorozta előle.
– Tökéletesen ura vagy.
– Legalább te biztos vagy benne – morogta Aiden, de mielőtt megakadályozhatta volna, Ren elkapta a csuklóját. A meglepetéstől kiszorult a levegő a tüdejéből, az izmai megfeszültek a szorításban. – Mit…
Nem tudta végigmondani. Ren tenyere összesimult az övével, riadtan próbálta elrántani.
– Tökéletesen uralod – ismételte Ren. Aiden a szívverésére figyelt, az ereje fenyegetésére. Visszafogta. Ren mosolyogva engedte el. – Velem ellentétben, te képes vagy használni a saját erőd. Mondd meg nekem: én minek vagyok egyáltalán?
– Ren…
– Nektek Ryu kell. Mégis ő tűnik el, engem meg itthagy a pácban a gyáva rohadék, és még csak arról sincs fogalmam, miért. Te beavatsz?
Aiden mély levegőt vett, lassan kifújta. Ren elengedte, szótlanul álldogált mellette, és hiába csak centik választották el őket, a távolság mintha kilométereket nyúlt volna. Ren végül halkan felnevetett.
– Jó éjt! – vetette oda, majd magára hagyta Aident.