Betty Forester – Szíveltérítés I.

Kedves Olvasóink!

A ma estével kezdetét veszi az Ünnepi novellaválogatás. Kívánunk mindenkinek békében, boldogságban eltöltött pillanatokat, és bízunk benne, hogy találtok a történetek között olyat, ami kedves lesz a szíveteknek! Jó olvasást!

“Te voltál a stewardess
Megéreztem, hogy valami lesz.
A gép nem indult még,
Te csak engem néztél
A szemed tisztán kéklett, mint az ég”
Első Emelet – Szíveltérítés

 

A válltáska és a kézipoggyászom nem könnyű, de sosem hagytam, hogy más cipekedjen helyettem, most sem teszem. Nem szeretem, ha elkényeztetett sztárnak látnak. Így is épp elég, hogy a stúdió biztosítja a különgépet. Azt mondják, a biztonságom miatt. Talán van benne valami, a paparazzik állandóan a nyomomban vannak. A rajongóktól nem félek, pedig ők is nyomulnak rendesen, de az a szeretetükből fakad, nem a botrányhajhászásból.
Botrány, abból most kijut rendesen. Pár hónapja bújtam elő, miután egy éjszakai bárban lefotóztak az aktuális hódításommal. A srác azóta eltűnt a homályban, nem tudta elviselni a felhajtást. Persze azóta, hogy velem volt, le sem szállnak rólam, keresik rajtam a fogást. Már visszamentek a kamaszkoromig, és kutakodnak, hogy kikkel, meddig és hogyan kavartam. Álhírek röpködnek a médiában, amikre természetesen nem reagálok, de szerintük a hallgatás beleegyezés. Jó kis patthelyzet: ha védekezek, akkor tagadom a tényeket, ha kikelek magamból, azzal azt igazolom, hogy van alapja a pletykáknak, ha pedig elismerném… nos, azt nem teszem.
Fáradt vagyok, de nem annyira, hogy ne üzenjek az ismeretlen ismerősömnek.

“Szia, Drága! Úton hazafelé, már csak pár óra, alig várom, hogy végre lássuk egymást. Jimmy”

Négy hónapja akadtam össze Kevinnel egy filmes közösségi oldalon, ahova inkognitóban regisztráltam. Igazából a kíváncsiság vitt oda, érdekelt, mit mondanak rólam az emberek, de közben valahogy egymásra akadtunk. Beszélgetni kezdtünk, és hamar kiderült, hogy egy az érdeklődési körünk. Egészen mostanáig nem fedtem fel a valódi énemet, bár tudja, hogy a szórakoztatóiparban dolgozom, ahogy azt is, hogy meg akarom tartani az anonimitásomat. Cserébe azt kérte, hogy ő is maradhasson homályban. Jó volt ez így, meglepően őszintén tudtunk beszélgetni, és szinte már mindent tudtunk egymásról, kivéve a valódi nevünket és azt, hogy mivel foglalkozunk. Tetszett a titokzatosság, némi izgalmat hozott a napjaimba. Azt gondolhatnák, épp elég pörgés van az életemben, ami igaz is, de ez a fajta intim ismeretlenség egészen más. Bármi bajom van, Kevin meghallgat, pont, ahogy én is őt, és segítünk egymásnak.
Egy ideje azonban úgy érzem, több kell, magam sem tudom, miért, de végül belementünk a találkozóba. Különös kapcsolat a miénk, soha egyetlen szó sem esett arról, hogy meleg vagyok, van-e párom, én se tudom, neki van-e családja, bár gyanítom, nincs, hisz rábólintott, hogy velem töltse a karácsonyt.
Szokatlanul csendesen, a gondolataimba merülve követem Juliant fel a lépcsőn, hogy elfoglaljam a helyem a gépen. A bejáratnál vár a pilóta és a személyzet többi tagja. Mindenkit köszöntök, de amikor körülnézek, sehol sem látom a stewardesst.
– Hol van Rosanne? – kérdezem.
– Összeszedett egy vírust, kértünk helyette egy kisegítőt, a helyi légitársaságtól. Épp az italokat rendezi, Mr. James – felel a másodpilóta.
– Csinos? – kérdezem mosolyogva, és Julianre kacsintok, aki felnevet.
– Nem is tudom, nem az esetem – veregeti meg a vállam. – Üljünk le, mindjárt felszállunk.
Belépek az utastérbe, ahol minden a megszokott pasztellszínekben pompázik. Tört fehér belső burkolat, kávészínű, bőrborítású, dúsan tömött fotelek, egy kanapé, és hátul egy asztal a laptopnak. Ma nem hiszem, hogy igénybe veszem, majd inkább a hálófülkét, és kialszom magam, mire hazaérünk. Bő kilencórás út, lesz időm pihenni. Leülök az egyik fotelbe, lerúgom a cipőm, és jólesően görbítem a lábujjaimat, miközben becsatolom magam. Felszállás alatt természetesen nem ihatok, de már alig várom, mert úgy érzem, teljesen kiszáradtam. A sajtótájékoztatón annyit beszéltem, mint a legutóbbi filmemben, ráadásul a konferenciateremben hőség volt a világítástól. Jólesik az utastér enyhe hűvöse.
Amennyire az öv engedi, ellazulok, és várok.
– Parancsol egy kendőt, Mr. James?
Összerezzenek a vékony, rekedtes férfihangtól, és pislogva pillantok fel. Egy fiatal kölyök áll előttem, egyenruhában, a kezében tál, amelyen ott van a frissítőkendő. Úgy tűnik, a srác zavarba jön, amikor ránézek. Szőke haja divatosan felnyírt, csak fent hagyta hosszúra, így kicsit az arcába borul. Az arcába, ami szinte lángol, égkék szemei világítanak. Enyhén megremeg, ahogy felé nyúlok, és elveszem az egyik kendőt.
– Köszönöm – mosolygok rá. – Te helyettesíted Rosanne-t?
– Igen, uram. Kyle vagyok, és mindenben állok szolgálatára.
– Pompás.
Szemérmetlenül végigjáratom rajta a tekintetem. Tetszik a felhozatal, bár tudom, hogy nem engedhetem el magam. Nem tudhatom, mennyire bennfentes. Noha mindenkivel aláíratják titoktartási szerződést, aki a gépre lép, attól még nagyon óvatosnak kell lennem. Égettem már meg magam túlbuzgó kisegítőkkel, akik rajtam keresztül remélték elérni a céljaikat.
– Felszállás után hoznál nekem egy hordónyi almalevet? Teljesen kitikkadtam.
– Természetesen, már előkészítettem.
– Szuper – mosolygok rá megint, és a tarkómra helyezem a kendőt.
Hátrahajtom a fejem. Perceken belül a motorok magasabb fordulatra kapcsolnak, aztán gurulni kezdünk. Végre! Hamarosan otthon leszek, találkozom Kevinnel, jókat beszélgetünk, iszogatunk, és talán olyan dolgokra is fény derül, amikben eddig csak reménykedtem. Azt hiszem, szerelmes vagyok belé, pedig még nem is ismerem személyesen.
A gép gyorsít, én pedig kinyitom a szemem, és körülnézek. Szeretem figyelni, ahogy felszállunk, de most más ragadja magával a pillantásomat. Kyle a légikísérő számára fenntartott helyen ül, engem néz, és a szeme, ha lehet, még jobban ragyog a besütő nap fényében.

Amint engedélyt kapunk, kikapcsoljuk a biztonsági öveket. Nem állok fel, csak nyújtózom egy hatalmasat; már most jobban érzem magam, hogy távolodom az őrülettől.
Alig helyezkedek el a fotelben, Kyle már jön is, és hoz egy hatalmas pohár konyakot Juliannek, nekem pedig a megváltó almalevet. Figyelem a mozgását, egy kicsit bizonytalan, de igyekszik. Egyetlen dologgal nem számol; az én rendetlen ügynökömmel, aki megint a kanapé mellé dobta le a laptoptáskát azzal, hogy később majd dolgozik. A gép kissé megrázkódik egy széllökéstől, a fiú egy óvatlan lépésnél pedig megbotlik az akadályban. Mire észbe kaphatnék, a tálca rajta a két pohárral és a tartalmukkal, valamint Kyle az ölemben landol. Totális káosz. A poharak összetörtek, az italok eláztatják a vadiúj Gucci pólómat, és Kyle teljes súlyával rajtam fekszik. Igaz, ez a súly elenyésző, csak most veszem észre, mennyire apró termetű.
– Istenem, annyira sajnálom! – szabadkozik, miközben próbál lemászni rólam. – Mr. James, ne haragudjon! Adja ide a pólót, kiöblítem, mire megérkezünk, meg is szárad.
A szemébe rémület kúszik, ahogy rám néz. Azt hiszem, a fő oka Julian, aki ordítozni kezd, hogy micsoda selejtes kezdőt szabadított ránk a légitársaság.
– Kirúgatlak, kölyök! – üvölt Kyle-ra, aki ettől láthatóan kétségbeesik. – Hogy nem tudsz odafigyelni?! Csak a lábad elé kellene nézned!
– Állj már le, Julian! – szólok rá, de közben a reszkető fiút nézem.
– Sajnálom, uram! – nyöszörög szánalmasan Kyle, és imbolyogva feláll.
Ekkor jön az igazi sokk: a pólóm alja csurom vér. Remek, összevagdalt az üveg. Azonnal keresni kezdem, hol sérülhettem meg, de nem találom, ahogy a fájdalmat sem érzem, viszont észreveszem, hogy Kyle elsápad, és leroskad a dohányzóasztalra. A keze erősen vérzik, de úgy tűnik, képtelen lereagálni a dolgot. Julian a táskáját vizsgálja, és imádkozik, hogy a Macbookjának ne legyen baja. Tudom, hogy van a gépen elsősegélydoboz, de honnan kéne nekem tudni, hogy merre? Az első logikus gondolat győz: lekapom a pólóm, keresek egy viszonylag száraz felületet, és Kyle kezére nyomom.
– Gyere, ezt rendbe kell tenni!
Ahogy a karjánál fogva felsegítem, halkan nyikkan, és rám emeli a tekintetét.
– Nem szükséges, uram, elintézem…
– Gyere! – szólok rá határozottan, azzal magam után húzom.
A konyhában a csap alá helyezem a kezét, és vizet engedek rá. Ekkor kezd csak igazán vérezni, amitől Kyle felszisszen, de aztán végre összeszedi magát. A felső szekrényhez nyúl, kinyitja, majd előveszi a kötszereket.
– Megoldom. Köszönöm a segítséget.
– Biztos? – nézek rá, és figyelem, ahogy bal kézzel ügyetlenül próbálja feltépni a gézlap csomagolását. – Add már ide! – nevetem el magam, de ő még mindig rémült. – Ne izgulj, bekötjük, és észre sem veszed.
– A ruhája! Kifizetem.
– Meg a csudát! Ez csak egy vacak póló! Bármikor veszek másikat, ne foglalkozz vele.
– És mi lesz Mr. Taylor gépével?
– Azzal végképp ne törődj! Nem kellett volna ledobnia az útba, van annak helye az asztalon. Vessen magára, ha tönkrement.
– Komolyan nem lesz baj?
– Miért lenne? – kérdezem, de ő még mindig hitetlenkedve néz. – Mi az?
– Tudja, mindig olyanokat olvasok magáról, hogy beképzelt és hisztérika. Ha valami nem a kedve szerint való, akkor botrányt rendez. Bevallom, kicsit aggódtam.
– Mindent elhiszel, amit az újságok írnak? – érdeklődöm, és közben ellenőrzöm, hogy tart-e a kötés, amit készítettem.
– Ezek szerint nem kellene.
– Nem bizony. – Olvassa a rólam szóló cikkeket? Nocsak. A végén még kiderül, hogy rajongó.
– És Mr. Taylor? Azt mondta, kirúgat.
– Vele ne törődj, azt csinálja, amit mondok, nekem dolgozik.
– Értem.
– Fáj még? – simítok végig a tenyerén, amitől megrázkódik.
– Nem, vagyis kicsit. Elviselhető – mosolyodik el halványan.
– Kyle?
– Igen, Mr. James?
– Szomjas vagyok.
– Jaj, istenem! – kap a homlokához, és elrántja a sérült kezét. – Máris készítek egy másik italt.
– Csak mondd meg, hol keressem, a nadrágomat nem akarom eláztatni… egyelőre.
Abban a pillanatban megbánom, ahogy kimondom, mert Kyle megint elvörösödik, és elfordul. Azt hiszem, hülyeséget csináltam.
– Hé, csak viccelek! Pihentesd kicsit a kezed. Ha megmutatod, hol találom, intézem én magamnak.
Úgy tűnik, megnyugszik, kinyitja a szekrényt, és hátralép. Előveszek egy poharat, az üdítőt, és kitöltöm.
– Tudod, visszatérve az újságokra, meg az ilyen szarságokra, azok csak arra utaznak, hogy legyen olvasottságuk. Leírnak minden szemetet, ami eszükbe jut.
Megfordulok, és rájövök, hogy magamban beszélek, mert Kyle-nak hűlt helye. Amikor visszamegyek az utastérbe, látom, hogy a törött szilánkokat szedegeti épp össze, miközben Julian a számítógépet próbálja beizzítani.
– Mit csinálsz? – guggolok le Kyle mellé. – A másik kezed is össze akarod vagdosni?
– Nem, de fel kell szednem.
– Rendben, akkor segítek.
Szó nélkül takarítunk. Néha érzem, hogy Kyle rajtam legelteti a tekintetét. Egyszer hirtelen rákapom a pillantásom, neki pedig nincs ideje elfordulni. Megint zavarba jön, ami olyan kis cukivá varázsolja az arcát. Nem szólok, csak óvatosan kiveszem a kezéből a szilánkokat, a tálcára teszem, majd felállok, hogy kivigyem.
– Hagyja csak, Mr. James! – nyúl érte, és az ujjaink összeérnek.
Most én borzongok bele az ártatlan érintésbe, bár én nem a fájdalomtól.
Hogy lehet ilyen aranyos? Az a kék szempár, a haja, ami mostanra kicsit szétzilálódott a szabványfrizurából, kisfiúsan szemtelenné változtatva az arcát…
– Leslie, oké? – mondom csendesen. – Szólíts nyugodtan Leslie-nek!
– Köszönöm, ur… Leslie.
Biccentek, és hagyom, hogy elvigye a tálcát.

Pár pillanatig még nézek utána, pedig már eltűnt a folyosón.
– Vegyél már föl valamit, Leslie! – mordul fel Julian. – Utálom, amikor meztelenkedsz.
– Melegem van – felelem, és lerogyok a kanapéra. – Honnan akasztottad le a srácot?
– Helyeske, ugye? – vigyorog. – A társaság egyik HR-ese mondta, hogy egyedül ő jelentkezett. Nem is értem, miért – teszi hozzá ironikusan. – Bár meglehetősen béna, de nem volt választási lehetőség.
– Hé, a táskádban botlott el!
– Figyelhetett volna, ha nem azzal lenne elfoglalva, hogy elolvadjon tőled.
– Mi? – kapom fel a fejem.
– Mindegy, nem érdekes. Ügyetlen a srác, majd szólok, hogy ha ilyen helyzet adódik, ne őt küldjék helyettesíteni.
Belülről a számba harapok, és elgondolkozom. Tényleg engem figyelne? Megint a konyha irányába nézek, majd lassan felállok, és elindulok, de menet közben megpaskolom Julian vállát.
– Én viszont őt akarom!
Az ügynököm sokatmondóan felnéz rám, és elmosolyodik.
– Nagyon kezdő. Ez az első útja, a HR-es is mondta, hogy kényszermegoldás.
– Legalább nincsenek berögzült rossz szokásai.
– Nyakon öntött.
– Megszárad.
– Tényleg ezt akarod?
– Ezer százalék.
– Intézkedem.
Elmosolyodom.
Kyle épp készül elpakolni az üdítőt, amit elöl hagytam, de látom, hogy bal kézzel elég suta.
– Várj, segítek! – mondom halkan, ettől azonban megint összerezzen.
– Nem kell, u… Leslie. Ez az én munkám.
– Ugyan. Megsérültél, hadd segítsek.
Egészen közel lépek hozzá, és mintegy véletlenül a hátához dörgölöm a csupasz mellkasom. Megremeg, az üdítős flakon csúszni kezd a kezéből. Utánakapok, és megmentem, mielőtt a földön landolna.
– Látod, elkél a segítség. Ezzel a kézzel nem tudsz rendesen fogni.
– Nézze, Mr. James, ez nekem nagyon kellemetlen. Úgy érzem, használhatatlan vagyok.
– Miért lennél használhatatlan? Örülök, hogy te jöttél – biccentem félre a fejem, majd kissé hátrahúzódva alaposan végignézek rajta. Most veszem csak észre, milyen formás a feneke. Gömbölyű, mint a focilabda, és feszes. Szívesen belemarkolnék, hogy szétfeszítsem, aztán… „Állj le, James!”, figyelmeztetem magam. A számba harapok, az ajtóig hátrálok.
Megfordul, ő is alaposan szemügyre vesz.
– Én akartam jönni – mondja halkan. – Amikor mondták, hogy Rosanne helyére kell valaki, senki más nem jelentkezett. Tudja… – felvont szemöldökkel nézek rá – tudod, a híred miatt.
Szarkasztikus kacaj szakad föl belőlem, a szemem forgatom.
– Téged nem zavart?
– A kedvenc színészem vagy.
– Akkor már értem a zavarodat – konstatálom. – Pedig nem kell, én is ember vagyok.
– Igen, kezdem észrevenni. Eddig valami misztikus lénynek láttalak.
Ezen mind a ketten felnevetünk. Ahogy egymásra nézünk, valami megcsillan Kyle szemében.
– Ugye nem újdonság számodra, hogy meleg vagyok? – kérdezem, mire megrázza a fejét.
– Mit gondolsz, miért akartam találkozni veled?
Elém lép, közben lágyan megnyalja az ajkát.
– Nem kéne ezt tennem – sóhajtja. – Kirúghatnak érte, ráadásul nem is vagyok teljesen szabad, de amióta előbújtál, erre vágyom.
Felnyújtózik, egy gyors csókot lehel a számra, aztán elfordul.
– Szeretnél egy közös fotót? – kérdezem vigyorogva, miközben megragadom a karját. – Esetleg egy kis kaland a High Miles Clubban?
Ettől elpirul, de nem válaszol.
– Őszinte leszek, én se terveztem bulizást meg hancúrt, látod, egyedül vagyok, igazából nem is szeretem a partikat. Ilyenkor legalább pihenhetek kicsit, de tetszik, hogy ilyen kis suta vagy, és… ha benne lennél, egy kicsit eljátszadozhatnánk.
– Én leginkább az állásommal játszadoznék, ha belemennék.
– Miért? Ami a gépen történik, itt is marad. Senki nem tudná meg.
– Mr. Taylor?
– Biztos lehetsz benne, hogy hallgatni fog. Amúgy szerintem perceken belül elalszik, ahogy ismerem. Szóval benne lennél?
– Én…
– Van valakid, igaz?
– Nem is tudom. Van valaki, de bizonytalan, hányadán állok vele. Még nem tisztáztuk le.
– Akkor hagyjuk, nem szeretnék bekavarni. Az igazat megvallva, én is hasonló helyzetben vagyok. Fura, de olyan, mintha arra készülnék, hogy megcsaljam, pedig alig ismerem még, és nem is a pasim.
Kyle felnevet.
– Mi az?
– Semmi, csak sose hittem volna, hogy ennyire egyformák lehetnek a problémáink.
– Mondtam, én is emberből vagyok. Az emberek hajlamosak misztifikálni a sztárokat, aztán, ha személyesen találkoznak, jön a rácsodálkozás.
Továbbra is mosolyog, és pakolászni kezd. Egy ideig még toporgok mellette, majd tétován visszasétálok a helyemre. Néha hátranézek a vállam fölött. Azon agyalok, most mi is a szitu. Miattam akart jönni, megcsókol, de amikor ajánlatot teszek neki, kifarol, mint egy ijedt szűzlány. Igaz, nekem sem kéne nyomulnom, nem akarom elárulni Kevint. Hamarosan találkozunk, végre. Mivel elértük az utazási magasságot, már nem gond a telefon. Leülök az egyik kényelmes fotelbe, írok neki egy gyors üzenetet, hogy úton vagyok, aztán várok.
Időtöltésnek előveszem a következő filmem szövegkönyvét, és áttanulmányozom. Újabb főszerep, egy magas költségvetésű akció-vígjátékban. Kezdenek beskatulyázni, talán ideje lenne váltani. Elég híres vagyok, hogy a komolyabb műfaj felé forduljak. Az én vágyam is az Oscar, de amíg ilyen filmekben villogtatom az izmaimat, és nem mutatom meg a drámai oldalam, esélyem sincs rá. Egyeztetnem kell Juliannel. Felé pillantok, de már hortyogva húzza a lóbőrt a kanapén.
Kinyújtózom, ledobom az asztalra a forgatókönyvet, és a telefonomra lesek. Semmi válasz. Nagyot sóhajtok, ami ásításba csap át. Unatkozom. Juliant nem akarom felébreszteni, a pilóták nem kifejezetten barátkozósak. Marad Kyle, aki ezek szerint amolyan rajongó-féle, ráadásul a félénkebb fajtából. Ahányszor csak a közelében vagyok, látványosan zavarba jön. Pedig tényleg helyeske, ahogy Julian mondta. Nem tudom, miért kísértem a sorsot, hagynom kéne, de a lábam önálló életre kel.
Felállok, és lassan a konyhához sétálok. Kyle még mindig pakolászik, csak tudnám mit és minek. A pulton makulátlan a rend, a poharak, edények tiszták, épp az utolsót teszi be a szekrénybe, majd becsukja az ajtaját. Előre nézek, a pilótafülke zárva. Behúzódom Kyle mellé, és lekönyökölök a pultra.
Amikor észrevesz, ijedten ugrik egyet, én pedig féloldalasan mosolygok rá.
– Nagyon szorgos vagy. Hogy lehet, hogy eddig nem repültél?
– Csak pár hónapja végeztem el az iskolát. Meg akartam ismerni a földi kisegítő személyzet munkáját is.
– És micsoda szerencse, hogy magángépen kezdhettél, mert a többiek félnek tőlem. – Elkapja a tekintetét, az ujjait babrálja. – Te is félsz?
– Nem… talán… egy kicsit.
– Leharaptam a fejed?
– Nem.
Közelebb húzódom, egészen az arcához hajolok, szinte suttogok.
– Elárulok egy titkot. Juliantől több félnivalód lenne, de tőle megvédelek.
Egymás szemébe nézünk, elmerülök a gyönyörű kékségben. Kyle ajka elnyílik, idegesen megnyalja a szája szélét. A látványtól összerándul az ágyékom. Egy ideje már hiányt szenvedek, és ez a tünemény elég egyértelmű jelét adta annak, hogy bevállalna. Legalábbis nagyon bízom benne, hogy nem értem félre. Tükrözöm a mozdulatát, közben a reakcióját figyelem. Újabb mosolyra késztet, ahogy kapkodni kezdi a levegőt.
– Bemegyek a hálófülkébe, behoznál egy üveg pezsgőt? Két pohárral. És ha van eper, annak is örülnék.
Felegyenesedem, elindulok, és ahogy elmegyek mellette, a kezemmel végigsimítok a derekán, majd a feszes fenekén. A vágyakozó nyögés, amit hallat, visszhangzik az utastér csöndjében, de nem reagálok rá. Nem sietek, lassan haladok, ringatom a csípőm, hadd élvezze a látványt, tudom, hogy néz. Nekem sosem okozott gondot a figyelem és a rivaldafény, most mégis úgy érzem, mintha egy árverésen mutogatnám magam, mint legértékesebb árut.
A hálókabinban a már ismert berendezés fogad. Szolid luxus, a stúdió itt is a kifinomult egyszerűségre ment. A színek passzolnak a kinti krémes, drappos árnyalatokhoz, bár itt van egy kis szekrény az ablakok alatt, ami tejcsokoládé színű, és az ágy fejtámlája ehhez idomul. Akárhányszor utazom ezen a gépen, úgy érzem, mintha egy csokoládégyárba csöppentem volna. A párnák is a barna, krém és drapp színek kavalkádját vonultatják fel. Imádom, ha sok a párna, bár az exem nem volt oda értük. Idegesítette, hogy lefekvés előtt hosszú percek teltek el azzal, hogy szépen átpakoltam őket a komódra. Nagyot nyelek, mert hirtelen jólesne egy falat a kedvenc bonbonomból. De talán lesz esélyem másféle desszerthez jutni. Vagy talán jobb lenne, ha mégsem. A zsebemhez kapok, hogy megnézzem, érkezett-e válasz Kevintől, de eszembe jut, hogy kint felejtettem a mobilomat. Ez lenne a jel? Nem tudom, a kis műsorom után nem mehetek ki, hogy magamhoz vegyem. Mély levegőt veszek, és letolom a nadrágomat.
Már egy szál alsóban feszítek, épp azon gondolkodom, hogy alaposan melléfogtam, amikor Kyle halkan bekopog, majd belép. Önmagához képest is bizonytalanul egyensúlyoz a tálcával, azonnal odaugrok mellé, elveszem tőle, majd az ablak melletti szekrénykére helyezem. Bölcs döntés volt előre kibontani a pezsgős palackot, így nem kell bajlódnom vele. Hozzászoktam, hogy mindig felrázva nyissam ki, de most nem lenne jó ötlet. Kitöltöm az italt a poharakba, és megfordulok. Kyle még mindig a nyitott ajtóban áll, talpig egyenruhában. Láthatóan feszeng.
– Szükséged van még valamire? – kérdezi.
– Ami azt illeti, lehetséges – nyújtom felé a poharat.
– Szolgálatban nem ihatok.
– Csak egy pohárral. Koccints velem a megismerkedésünkre!
– Leszállásnál ellenőriznek.
Tetszik, hogy ennyire tiltakozik, bár egy kicsit lelomboz. Egy srác, akinek egyértelműen bejövök, de képes ellenállni nekem. Ettől még inkább meg akarom szerezni.
– Még több mint nyolc óra van az útból, addig átfut rajtad. – Ahogy remélem, én is, nem is egyszer.
Nagyot sóhajt, majd félénken a pohárért nyúl. Elmosolyodom, és összekoccintom a kelyheket.
– Arra, hogy megismertelek! – mondom.
– A sikereidre! – húzódik mosolyra a szája.
– Neeee, maradjunk kettőnknél, ne keverjük bele a világot!
– Akkor rád!
– Ránk! – helyesbítek.
Felnevet.
– Mi az?
– Ilyen idétlen tósztot – kuncog.
– Mondj jobbat!
– Ezt elszúrtad, Leslie. Csak igyuk meg, és…
– És?
– Hagylak pihenni.
– Én másképp terveztem.
Félrebiccentem a fejem, a szemébe nézek, és várom, mikor érti meg. Nem tart sokáig, elpirul, és hirtelen nagyon fontossá válik, hogy ellenőrizze a cipője orrát.
– Azt mondtad, direkt te jelentkeztél. Találkozni akartál velem. Tudod, mi a helyzet. Nehezen hiszem, hogy ki akarod hagyni a lehetőséget.
Felemeli a fejét.
– Nem tudom, megéri-e egy rövid kalandért kockáztatni a szívemet.
– Értem – felelem. Kiiszom a pezsgőmet, majd újratöltöm a poharat.
Talán igaza van. Nem kellene kísértenem a sorsot, ezért megfordulok, és bemegyek a fülke hátuljában kialakított fürdőszobába. Csak állok a fal takarásában. Várok. Várok, hogy döntsön, ő pedig megteszi. Hallom, amikor az ajtó halkan kinyílik, aztán becsukódik, én pedig hátradőlök, és a térelválasztónak csapom a fejem.
Megint barom voltam. Szerencsére ez a fiú sokkal okosabb nálam. Képes volt meggátolni abban, amire készültem. Kinyitom a csapot, megmosom az arcom, és kissé kábultan kilépek, hogy abban a pillanatban megtorpanjak.
Kyle visszajött, és várakozva állt az ajtóban.

 

• Folytatása következik! •

More Like This


Kategóriák


Novellák

Facebook