Kedves Olvasóink!
Egy ideje lelkesen készültünk a könyvfesztiválra és az új megjelenésekre, a jelen helyzetben viszont reméljük, megértitek, hogy mindez csúszik. Mivel most mindenkinek át kell alakítania kicsit az életritmusát, szeretnénk kedveskedni nektek némi online tartalommal. A következő napokban figyeljétek az oldalt, hozunk nektek néhány novellát.
Erdőss Alex: Tragédia
– Gyűlölöm magam. Ezt hallgattam a paptól vasárnaponként a templomban, ezt hallottam folyton az apámtól és ezt sugallta felém anyám csendes, jóváhagyó beleegyezése. Hogy gyűlöljem magam.
Nem vagyok süket és vak. Nem a világtól elzárva élek a semmi közepén egy tanyán áram, folyóvíz és internet nélkül. Tudom, hogy a világ nyitottabbik fele egyre elfogadóbb, hogy az alkotmánybíróság államszerte lehetővé tette az azonos neműek házasságát, de láttam Orlandót is. És az fájt. Úgy érzem, van miért gyűlölnöm, hogy ilyen vagyok.
Az utcánkban két házzal lejjebb lakott egy férfi. Azt mondták róla, hogy homoszexuális. Néha meg is verték érte, nem nagyon, csak hogy tudja, hol a helye – senki sem akart gyilkosságért börtönbe menni. Az apám rendszerint úgy emlegette, hogy mocskos buzi vagy az a kis köcsög – olyan hangsúllyal, aminél még egy csótányról is több tisztelettel beszélt.
Sosem értettem, miért nem ment el. Megtehette volna, ő mégis maradt. Elviselte, hogy megalázzák, hogy bántják, hogy megverik. Gyakran láttam hétvégente autóba ülni és elhajtani. Gondolom, a városba ment. Hogy éljen egy kicsit.
Tizennégy voltam, és marha kanos. Nem tudom, mi vitt rá, hogy becsöngessek hozzá. Rettegve, sunnyogva, azért imádkozva, hogy senki ne lásson meg. Emlékszem, hogyan húzta össze a szemöldökét, amikor meglátott. Várt egy darabig, hogy megszólaljak, de ott, akkor a küszöbén még a szar is belém fagyott. Végül ő kérdezett.
– Hát te mit szeretnél?
Még újabb másodpercekbe telt, mire képes voltam egyetlen hangot is kiadni, ő pedig végig türelmesen várt. Végül a félelem bírt szóra, a félelem, hogy valaki észreveszi, hogy ott állok az ajtaja előtt. Két választásom volt: vagy bejutok hozzá, vagy elfutok.
– Szeretnék bemenni. Kérdeznék valamit.
Egy olyan féloldalas mosollyal állt félre az ajtóból, és engedett utat, amitől valamiért meglódult a szívverésem.
– Kérsz valamit inni?
Kedves volt, és nyitott. Talán naiv. Annak ellenére, amit nap mint nap műveltek vele. Huszonkét éves volt, hozzám képest matuzsálem.
Megráztam a fejem.
– Akkor hallgatlak. Mi az a nagyon fontos kérdés?
– Azt mondják, meleg vagy.
Még a szót is nehezemre esett kimondani.
– Az vagyok. De ez nem kérdés volt. Miért jöttél?
És akkor, ott, először neki vallottam be.
– Azt hiszem, én is.
Csak beszélgetni akartam, valaki hozzám hasonlóval. De a dolgok nagyon gyorsan elfajultak.
Vágytam rá. Annyira, hogy majd’ beleőrültem. Akartam, minden egyes sejtemmel. Történtek már dolgok, de az kevés volt, több kellett. Ő talán rám várt, arra, hogy tényleg elhatározzam magam. De amikor azt mondtam neki, hogy meg akarom dugni, csak nevetett. Most is hallom a hangját.
– Az nem úgy megy. Előbb meg kell tapasztalnod, hogy milyen ez, mielőtt máshoz nyúlsz.
– Akkor csináld!
Már akkor nyüszítettem az élvezettől, amikor elkezdte. Leszopott előtte, de amikor az ujjai megtalálták a prosztatámat, egy pillanat alatt lett olyan kemény a farkam, hogy azt hittem, felrobban. Visítottam a gyönyörűségtől, ahogy belém hatolt.
– Lassan vagy gyorsan akarod?
– Lassan.
Minél tovább akartam érezni, és tényleg lassan csinálta, iszonyatosan lassan, én pedig minden pillanatát élveztem. Egy másodpercre talán még az eszméletem is elvesztettem a csúcson, annyira intenzív volt. Mindenem sajgott, de imádtam ezt az érzést, és akkor, mikor ott feküdtem mellette, teljesen kifacsarva, még az is elfelejtettem, hogy nekem szégyellnem kéne magam…
Hazamenni és a szüleim szemébe nézni viszont maga volt a pokol. Akkor rám szakadt a súlya annak, amit tettem. És napokig nem tudtam vele mit kezdeni. Távol akartam maradni tőle, soha többet a közelébe se menni, és bár úgy tettem volna… de nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Igen, kísértés. Így tekintettem rá, mint az ördögre, a gonoszra, egy utálatos démonra. Igen, a huszonegyedik században.
Visszamentem hozzá. Mosolygott, olyan szelíden és mindentudóan, mint aki pontosan tisztában van vele, min megyek keresztül.
Akkor már nem állt ellen. Sőt, minden mozdulatával azt sugallta, hogy akarja, hogy megtegyem. És én igyekeztem. Igyekeztem neki visszaadni a gyönyört, amit tőle kaptam, és imádtam. Imádtam, ahogy nyöszörög alattam, a forróságát, hogy elmerülhettem benne. Csak arra tudtam gondolni, hogy hogy lehetne ez rossz, amikor annyira fantasztikus, annyira természetes és felszabadító… Hogy gondolhatja bárki, hogy ez bűn? Hogy mocskos, aljas dolog, hogy halált érdemlünk?
Mellette úgy éreztem, hogy talán valahol lehet helyem a világban. Beleszerettem, miközben rettegtem, hogy valaki rájön, hogy megtudják, hogy kiderül… és talán épp ez a folyamatos rettegés sodort bajba. Bevonzottam a katasztrófát.
Apám rájött. Nem tudom, hogyan, miből, de őrjöngött, és nem lehetett megállítani. A vadászpuskával lőtte le, pont úgy, ahogy az űzött vadat szokás.
Szerencsére apám életfogytiglant kapott emberölésért. Jó magaviselettel húsz év múlva szabadulhat. Remélem, hogy nem így lesz, azt akarom, hogy ott maradjon a halála napjáig. De ennek kicsi a valószínűsége, mert apám egyébként nem az a balhézós fajta.
Gyűlölöm magam. És gyűlölöm apámat, amiért elvette tőlem az egyetlent, aki megértett.
Az elmúlt egy évben háromszor próbáltam öngyilkos lenni. Mindháromszor visszacibáltak a halálból. Azt mondják, érdemes élni. De egyetlen épkézláb okot sem tudnak mondani, hogy miért.
A fiú kifulladva elhallgatott, és lesütötte a szemét. Még a tizenhatot sem töltötte be…