Hajnal Kitti – Cigarettafüst

Szivárványálom füzetek, Hajnal Kitti 1. novellája: Cigarettafüst

Szégyen vagy sem, eleinte fel sem tűnt nekem. Beleolvadt a cigarettázó, nyüzsgő tömegbe, míg én épp teljesen a saját kis világomban léteztem. Azt mondják, kutyaharapást szőrével, én mégsem bírtam pasira nézni a szakítás után. Aztán lehűlt az idő, ráadásul új beosztásba kerültem, egyre kevesebb ember járt le velem egy időben a dohányzóba. Akkor vettem észre őt.

Utólag fogalmam sincs, hogyan mellőzhettem el ennyi ideig. Mindig is buktam a szőkékre, ő ráadásul pont az esetem volt. Talán egyszer szedtem össze egy barna fiút, de az nagyon rövid történetnek bizonyult. Első fejezet, és már véget is ért, mindketten lapoztunk.

A hanyag elegancia ragadta meg a figyelmem, a lazaság, amivel a cigarettát a szájához emelte, és mélyet szívott belőle. Mintha minden lélegzetben, kieresztett füstben benne lett volna ő maga. Aztán párszor találkozott a tekintetünk, és meg mertem volna esküdni, hogy a szimpátia kölcsönös. Mégsem léptem, bár nem tudnám megmondani, miért. Talán jólesett csak nézni őt, némán váltani néhány pillantást, következmények és szívfájdalom nélkül.

Elszaladtak a hetek, megérkezett a fagy, én pedig hirtelen felindulásból abbahagytam a dohányzást. A döntéshez jórészt hozzájárult, hogy gyűlölöm a hideget, másrészt viszont…

Na tessék! Megint itt tartok.

Hiányzik a srác. Itt ülök, rajta jár az eszem, azon merengek, mi lehet vele. Még a nevét sem tudom, nem nagyon akartam kérdezősködni, nehogy a fülébe jusson, de az biztos, hogy nem nálunk dolgozik. Néha még mindig magam előtt látom az őt körülölelő füstöt, a kézmozdulatok kifinomultságát, és a nosztalgia olyan erővel csap le rám, hogy hirtelen felindulásból csatlakozom a többiekhez, amikor lemennek. Én ugyan nem gyújtok rá, és morcos vagyok az arcomat csípő fagy miatt, de kitartok. Hiába. Dacból megismétlem a dolgot, de ismét feleslegesen várok, ő nem tűnik fel. Persze lehet, hogy pont elkerüljük egymást, ami azért bosszant. Szomorú lennék, ha többé nem látnám.

Az egész napomra rányomja a bélyegét ez a gondolat. A barátaim három hete nyúznak, most azonban engedek a nyomásnak, és hagyom, hogy elrángassanak este magukkal. Aztán csak lesek, amikor a tánctéren találom magam, bár kivételesen egyáltalán nem bánom. Nem vagyok túl jó táncos, de most valahogy még ez sem zavar. Olyan, mintha a zene ritmusa sodorna magával, pedig keveset ittam, inkább valamiféle furcsa felszabadultság költözik belém. Nem tudom, honnan jön, de máskor is szívesen látom.

Nevetségesen hangzik, de nem hagy nyugodni az érzés, hogy valaki néz. Jó, mondjuk egy buliban ez előfordul, le is szoktak szólítani, én pedig nem győzök szabadulni az ostrom alól. Nem vagyok egyéjszakás típus, ilyen helyen pedig vagy kevésszer futnak komolyabbra az ismerkedések, vagy én vagyok még ehhez is béna. Sosem tudtam eldönteni, melyik a kettő közül.

Zavartan pislogok körbe, aztán csak állok bambán, ledermedve, moccanni és megszólalni képtelenül. Hiába a megérzés, valahogy mégsem hittem volna, hogy egyszer melegbuliban futok össze vele…

– Na, mi az? Ismerős?

Bólintok, másra képtelen vagyok, főleg, amikor észlelem, hogy megindul felém. Amúgy sincs túl messze, másodpercek telnek csak el, mire odaér hozzám. Hülyén érzem magam, mert nem tudom, mit mondhatnék, de szerencsére úgy tűnik, ő bátrabb nálam.

– Nem mertem reménykedni, hogy még találkozunk – súgja-üvölti a fülembe, hogy a zenétől meghalljam. Ehhez közel kell hajolnia, és valahogy arra számítok, a cigaretta szaga fog megcsapni, ehelyett elképesztően bódító a kölnije, szinte beleszédülök. Azt hiszem, érződik az a féléves megvonás, ha már ennyitől így kiéleződnek az érzékeim.

– Én sem – felelem sután.

– Roland vagyok. És te?

Erre a névre sosem tippeltem volna. Nem mintha nem illene hozzá, mégis meglep.

– Isti.

Nem emlékszem, mikor táncoltam úgy igazán utoljára valakivel, anélkül, hogy azon gondolkodtam volna, mennyire tart bénának, most mégis ez történik. Fel sem tűnik, hogy a barátaim már a közelben sincsenek, csak Rolanddal foglalkozom, és amikor ez tudatosul, hirtelen fogalmam sincs, mit kéne tennem. Menjek utánuk, vagy maradjak vele? Általában a lelépést választanám, de amikor közelebb hajolnék elköszönni, félreérti a közeledést, és megcsókol. Onnantól viszont abszolút nem érdekel semmi más.

Pedig még sosem csináltam ilyet. Hogy egy kvázi idegenhez egy buli közepén kerüljek ennyire közel, az határozottan nem jellemző rám. Amikor elkapom egyik barátnőm pillantását tánc közben, szinte látom rajta a megrökönyödést, de hiába józanodnék ki, Roland érintése ismét visszaránt az önfeledtségbe. Hozzá simulok, engedem, hogy szemtelenül közel legyen hozzám, megcsókoljon, sőt én kezdeményezek. Nem tudom, a reakcióm neki szól, a kiesett időnek, a szeretethiánynak, az alkoholnak, vagy ezek egyvelegének, de nem is szeretnék azzal foglalkozni, zavar-e a helyzet. Élvezni akarom az estét…

– Iszunk valamit? Kitikkadtam – kérdi, én pedig bólintok. Ahogy kiérünk a tömegből, hirtelen megcsap a hűvösebb levegő, egy kicsit magamhoz is térít. Nem engedek a kísértésnek, vizet kérek csak, lassan kortyolom az üvegből, miközben lázasan jár az agyam azon, hogyan tovább. Tisztában vagyok vele, mit sugall az eddigi viselkedésem, úgyhogy illene rövidre zárnom az estét, amíg még nem lesz ennél kínosabb. Mégis halogatom, semmitmondó témákba menekülök, miközben üldögélünk egy padon. Igyekszem kerülni a tekintetét, mert látom, hogyan néz rám, és annyira szívesen beadnám a derekam, de nekem sosem ment az ilyesmi.

– Nem megyünk kicsit nyugisabb helyre?

Kiszárad a szám. Az asztalt bámulom, rohadtul igyekszem kikeveredni a szorult helyzetből, de szinte biztos, hogy ez nagyon ciki lesz.

– Ne haragudj… – kezdek bele, és felhúzom magam azon, mennyire bizonytalan a hangom. – Nem szoktam ennyi után elmenni valakivel…

Makacsul bámulok magam elé. Nagyon szeretnék eltűnni a föld alá, de az sajnos nem opció, így csak várom, hogy morcosan elköszönjön és lelépjen, és remélem, hogy elfogadja a nemet.

– Hát jó. Igazából éhes vagyok, szóval egy gyrosra gondoltam, de azt hiszem, elég rosszul tettem fel a kérdést.

Nevetni kezdek. A kezembe temetem az arcom, és rázkódom a röhögéstől, mert úgy beégtem, amennyire csak lehetett. Lassan összeszedem magam annyira, hogy Rolandra nézzek, de legalább tudom, hogy ő is jót szórakozik rajtam.

– Értek hozzá, hogyan szúrjam el az ismerkedést – osztom meg vele a tényt, mire elvigyorodik.

– Ha azt mondod, nem szereted a gyrost, esküszöm, választhatsz mást – vágja rá, ezt pedig nem lehet mosoly nélkül kibírni. Amikor nem utasítom el, Roland felkel, várakozón álldogál, és nem is értem, miért hezitálok. Itt ez a srác, jól néz ki, kedves, egész este húztam az agyát, és mégsem akar mindenáron az ágyába rángatni. Háttérbe szorítom az ellenérveim. Ez egy jó ötlet. Legfeljebb hagyom, hogy valaki ismét összetörje a szívem…

– Egyébként jó rég találkoztunk. Azt hittem, már nem is dolgozol az épületben.

– Dehogynem. Csak leszoktam a cigiről – feleli, mire visszavonhatatlanul kitör belőlem a röhögés. Na, ilyen tuti nincs…

– Szóval ezért nem futottunk össze, amikor a többiekkel lementem – mondom, nem is tudom, melyikünknek.

– Alapból kocadohányos vagyok, csak – ismét rám mosolyog, mielőtt befejezné a mondatot – megláttalak, és hirtelen láncdohányos lettem. Szörnyű vagyok, igaz? – Nem várja meg, míg válaszolok. – Most inkább elkérném a számodat, jó?

Megadom neki. Annál is inkább, mert a randi ötlete még reggel hatkor, búcsúzáskor is jól hangzik…

More Like This


Kategória


Novellák

Facebook