Hajnal Kitti: Válaszút

Volt egy játékunk, amiben megkértük az olvasókat, hogy mondják meg, mit olvasnának szívesen, mi pedig választottunk egyet, így az ötlet három verzióban is elkészült. A kérés ez volt: "Társkereső oldalon ismerkedik két srác, és két nappal később az egyikük megjelenik egy interjún a cégnél, ahol a másik dolgozik.” (Lehetséges, hogy kissé eltértünk a megvalósítás során a szó szerinti értelmezéstől.) 

– A héten hogy érsz rá?

Elgondolkodom. Mire az utolsó gombot is begombolom az ingemen, már nagyjából összeszedem fejben a hét programjait.

– Csütörtökön mindenképp.

Az a „mi napunk”, ha lehet így mondani. Kicsit talán túlzás, mert öt hete találkozgatunk, de a csütörtök a biztos pont. Tegnap épp azon kaptam magam, hogy várom ezeket az estéket.

– A holnap úgysem jó. Szerdán interjúra megyek, arra azért készülni szeretnék – feleli Valter, majd rám villant egy mosolyt. Erről beugrik a holnapután délelőtti maratoni interjúztatás, és akaratlanul felsóhajtok. Utálom, amikor cserélődik a csapat, de ez sosem rajtam múlik, nincs más lehetőségem, mint elfogadni.

– Nekem is az a program. Az egyik alkalmazottunk úgy döntött, külföldre megy, úgyhogy rekord idő alatt pótolnunk kell. Hová jelentkeztél? – érdeklődöm. Emlékeim szerint hasonló a végzettsége, mint amit mi is keresünk. Na nem mintha felajánlanám neki a lehetőséget, nem hülyültem meg. Jól érzem magam vele, semmiképp sem mondanék le erről. Így is örülök, hogy még nem unt meg.

– Miért, elszipkáznál a konkurenciától? – vigyorog rám, de kikerüli a választ. Hát jó, értem én, tartsunk valamennyi távolságot. Kivéve az ágyban, ott azért elég közel jön. Nem mintha tiltakoznék, mert nagyon kellemesen telik vele az idő. Mióta szakítottam, talán ő az első, akivel teljesen megtalálom a közös hangot.

– Természetesen nem.

– Nem is tudnál. A HR-es csaj a barátom, úgyhogy borítékolva van, hogy megkapom az állást. Már ha az ágazatvezető vagy ki rábólint, mert állítólag egy fapicsa – mondja, aztán felnevet. – Sosem hallottam még, hogy ezt pasira mondták volna. A barátnőm szerint meleg, és nagyon fura figura.

Ez szöget üt a fejembe. Vajon rólam miket mondhatnak a beosztottjaim? Nekem is akadnak húzósabb időszakaim, bár igyekszem elválasztani a magánéletemet és a munkámat. Nyilván ez nem mindig sikerül, a szakítás környékén gyanúsan elviselhetetlen lehettem. És folyamatosan mogorva. Így utólag belegondolva, nem irigylem azokat, akik akkortájt körülvettek.

– Kalappal azért.

– Köszi.

Még beszélgetünk, aztán kikísér. Szerencsére vele vannak közös témáink is, különben akkor sem lett volna több alkalom, ha az eddigi legjobb partnerem lenne. Nevettek már ki érte, de az a fixa ideám, hogy szeretem az értelmes emberek társaságát.

Otthon sokadjára megnyitom az e-mailjeimet. Még mindig nem mondtam sem igent, sem nemet az egyik felkérésre, pedig nagyon kecsegtető lehetőség. A probléma csak az, hogy rühellem a változásokat. A munkakör viszont tele van kihívásokkal és izgalmakkal, de fogalmam sincs, igazán nekem való-e. Az illetékesek szerint igen, ami roppant megtisztelő, mégis haladékot kértem a döntéshez.

Rosszul alszom. A munkahelyi stressz az agyamra mehetett, mert hol azt álmodom, hogy visszautasítom az állást, hol azt, hogy egy nagyon is ismerős arcot interjúztatok, aki rám mászik a beszélgetés közepén. A vége az, hogy csatakosra izzadom magam, mire felkelek, és fáradtabb vagyok, mint mielőtt ágyba bújtam. Mármint a sajátomba.

Igazság szerint vicces is lehetne a dolog, ha nem velem történik. Így viszont nagyon nincs kedvem nevetni.

Valter is zavarba jön. Gyanúsan azon gondolkodik, mit reagáljon, mert némi tanácstalanság után kezet akar nyújtani, de a mozdulat félbetörik.

– Öm, szia – mondja inkább, ezzel pedig meghatározza a továbbiakat.

– Szervusz – felelem nagyon röviden.

– Ismeritek egymást? – kérdezi gyanakodva a kolléganőm. Emi mindig is a gyors felfogásáról volt híres, szerintem most is kapásból leesett neki a nyilvánvaló.

– Igen.

Fapicsa. A szó hirtelen beugrik, dühös leszek tőle. A lelkem kitettem ezért a csapatért, és ez a gúnynév a hála. Csodás.

– Ahogy ti is, ha minden igaz – jegyzem meg kissé nyersen. Emi feszengve szorongatja a mappáját, szerintem arra csak most jött rá, hogy akár bajban is lehet.

– Üljünk le – mutatok a székekre, bár szerintem minden szívélyességet nélkülöz az ajánlatom. A profizmusomat viszont egyikük kedvéért sem adom fel.

Az interjú nyögvenyelősen megy, én lepődöm meg a legjobban, hogy a végére úgy érzem, ő a tökéletes jelölt. Ami valljuk be, többfronton is problémás.

Hazudnék, ha azt állítanám, nem vagyok csalódott. Vezetőként persze örülnöm kellene, hogy végre olyan emberre akadtam, akinek megvan a megfelelő tudása, ráadásul a csapatba is remekül illene. Nálunk azért szárnyal minden projekt, mert erős az összetartás. Csak hát… akkor közöttünk nyilvánvalóan vége. Bár nem tudom, mit sajnálkozom, hiszen még el sem kezdődött igazán. Talán nem is lenne belőle semmi, néhány alkalom után búcsút intenénk egymásnak. Legalábbis ezzel nyugtatom magam.

Elköszönünk. Nem tudom, miért, de kezet nyújt, és én elfogadom. Bizsereg a bőröm az érintésétől. Emi előremegy, hogy ajtót nyisson, addig Valter halkan megszólal.

– Csütörtökön.

Nem tudom, hogyan érti. Folytassuk, mintha mi sem történt volna? Vagy már nem akarja az állást? Esetleg azt hiszi, úgysem venném fel? Tele vagyok kérdésekkel. Lehet, azért említette a holnapot, mert akkorra megtaláljuk a válaszokat?

Az egész napomra rátelepszik ez a bizonytalanság. Ráadásul a kollégáim között is rosszul érzem magam, mert fogalmam sincs, mégis hányadán állok velük. Eddig abban a tudatban éltem, hogy mindenkivel jóban vagyok, vacak rádöbbenni, hogy ábrándokba ringattam magam. Elvégre, ha tisztelnének, nem gúnyolódnának rajtam.

– Beszélhetnénk?

Emi megjelenése kiragad a gondolataimból. Bólintok, erre beljebb sétál, és becsukja maga után az ajtót. Na, ez tanulságos lesz.

– Figyelj, a mai utolsó srác egy kedves ismerősöm. Nem tudom, ti mennyire ismeritek egymást, mert belőle nem tudtam utána kihúzni, szóval hozzád fordulok.

Megrágom a választ. Végül összefűzöm az ujjaimat, és érdeklődést színlelve megkérdezem:

– Miért érdekes ez?

– Hát… – Emi tényleg nagyon feszeng, még sosem láttam ilyennek. – Eredetileg megígértem neki, hogy szólok az érdekében.

– Igen, ezt említette, még mielőtt tudtuk volna, hogy hozzám jön.

Nem érdekel, hogy sokat mondok, bár azt azért megállom, hogy közöljem vele, a gúnynevet is elárulta nekem. Bármennyire haragszom, őket sem akarom ennél kellemetlenebb helyzetbe hozni, meg nekem is kínosabb lenne a szituáció, ha előhozakodnék vele. A végén még a „sértett” jelzőt is megkapnám.

– Most nem tudom, hogyan tovább – neveti Emi zavartan. Széttárom a karom, jelezve, hogy én sem vagyok sokkal okosabb ez ügyben, de aztán csak ücsörög némán, szóval valamivel kénytelen leszek én előrukkolni.

– Majd kitaláljuk, és értesítünk róla, jó?

Bólint, majd rögtön elköszön, és sebesen eltűnik. Nem hibáztatom a menekülésért, legszívesebben én is ezt tenném.

A laptopomra sandítok. A fenébe is, napok óta visszautasító szövegen töröm a fejem, de most nagyon kedvem lenne elfogadni az ajánlatot. Még szerencse, hogy hirtelen felindulásból sosem hozok döntést.

Várom az estét. Általában hét körül találkozunk, Valter ráadásul üzenetet is ír, hogy biztosan áll-e a program. Nem látom értelmét lemondani, mert egy-két dolog erőteljesen tisztázásra szorul. Márpedig minél hamarabb, annál jobb, szerintem mindkettőnknek.

Kifejezetten bosszant, hogy hezitálok kissé az ajtó előtt ácsorogva. Fogalmam sincs, hogyan fogok távozni ma este, mennyire leszek feldúlt. Most nem is épp a szex hajt, pedig eddig ezért találkoztunk. Nem mintha nemet mondanék, akkor sem, ha kellene. Gondolatban megrázom magam. Gyáva, az nem igazán voltam soha, a halogatás is csak nemrégen jellemző rám.

– Szia!

A mosolya a régi, bár azért némi zavart felfedezek rajta, miután beenged. Az elmúlt két-három alkalommal már eltűnt az udvariaskodás közülünk, rendszerint az előszobában a lényegre tértünk. Most viszont itallal kínál, mint az első estéken.

– Elég kényes helyzetbe csöppentünk – nevetgél, miközben a bort bámulja a poharában. Azt azonnal megjegyezte, hogy csak száraz bort iszom, és bár állítólag ő nem, most azzal koccintunk.

– Valóban.

– Sajnálom. Úgy érzem, kicsit jobban eljárt a szám, mint kellett volna – kér bocsánatot, és látom rajta, hogy tényleg bánja az egészet. Erre nem teljesen számítottam. – Már az is ciki lenne, hogy pont hozzátok felvételiztem, de nekem el kellett dicsekednem azzal is, hogy nyert ügyem van. Nyilván így értelmét vesztette, de attól még… Tényleg elnézést.

Bólintok. Kortyolok a borból, és ismét megállapítom, hogy az ízlése jó. Hogy a bánatba lehetek ilyen szerencsétlen? Vele legalább jól éreztem magam.

– Talán hálás is lehetnék – jegyzem meg nem túl lelkesen. – Nélküled talán sosem derült volna ki számomra, mit is gondolnak rólam a kollégáim.

A kezébe temeti az arcát.

– Tényleg bocs!

– Semmi baj – sóhajtom, pedig ez hazugság, és szerintem ő is tudja, úgyhogy helyesbítek. – Jó, ez nem igaz. Nagyon a szívemre vettem, de majd kiheverem. Tudod, a lelkem kitettem a csapatomért.

Valter szemöldöke felível a meglepetéstől.

– Ez Emi véleménye volt, nem az övék.

Na, ettől nem tudom, mit érzek. Az interjú óta ezen vagyok kiakadva, erre kiderül, hogy talán feleslegesen. Elfut a méreg.

– Csodás. A szemembe bezzeg mosolyog.

Valter felsóhajt. Közelebb mozdul, újratölti a poharam, miután lehúztam a tartalmát. Aztán csak bámulunk egymásra hosszú percekig. Hát, ahogy kinéz, ebből úgysem lesz semmi más.

– Egyébként tényleg te vagy a legmegfelelőbb jelölt eddig. Csak épp nem hinném, hogy tudnék veled együtt dolgozni – mondom őszintén, de Valter nem csodálkozik a hallottakon. Valószínűleg pontosan erre jutott ő is.

– Igen, sejtettem – erősít meg a gyanúmban. Elmosolyodva forgatja a borospoharat a kezében, aztán felpillant rám, ezt a nézést pedig ismerem. – Haragszol annyira, hogy kukázzuk az eddigieket, vagy…?

Direkt nyitva hagyja a kérdést. Egy pillanatig hezitálok csak.

Az ágy felé menet átfut az agyamon, hogy elfogadom az állást, és talán megkaphatja ő is a pozíciót. Közöttünk pedig végződik, ahogy végződik. Vagy épp kezdődik?

More Like This


Kategóriák


Novellák

Címkék


Facebook