I.
Patrik erősen szorította Annabella kezét. A kislány türelmetlenül toporgott mellette a vásári őrületben. Amerre a szem ellátott, karácsonyi színekbe öltözött, lámpafüzérekkel díszített vásári bódékat lehetett kivenni a szállingózó hóesésben, amelyek előtt tömött sorokban várakoztak az emberek. Volt, aki forralt bort óhajtott, mások inkább a különböző édességek felé hajlottak, de akadtak olyanok is, akik nem tudtak dönteni. Annabella is az utóbbi csoportba tartozott, és Patrik most először érezte kihívásnak a gyermekfelügyeletet. A kislány nem akart teát inni, de a sütiket sem kívánta, mert az túl cukros, és utána az egész arca ragacsos tőle, étterembe sem szeret járni, inkább bámészkodott a hidegben, éhesen, szomjasan, a hisztiroham küszöbén.
Patrik felsóhajtott. Most mitévő legyen? Talán felhívhatná Lindát. Egy anya mindig tudja, mit kell tenni a gyermeke megnyugtatásának érdekében, nem igaz? Ez volt az utolsó reménye. Éppen a telefonjáért nyúlt, a zsebében kotorászott, miközben a tömegben egyre csak lökdösődtek az emberek, amikor meghallotta, hogy Annabella felvisít:
– Vattacukrot kérek! Olyan zöldet! – intett a távolba a lány. A fiú felkapta az ölébe, és arra indultak, amerre Annabella mutatott.
– Az is cukros ám! – mondta Patrik, de a szőke szépség nem is reagált rá. Megbabonázva figyelte, ahogy a kopasz bácsi a farudat forgatta, amelyen egyre nagyobbra nőtt a színes cukorfelhő.
– Nem baj, nem baj – kacarászott a gyerek némi fáziskéséssel. – Szeretem!
Patriknak meg sem fordult a fejében, hogy lebeszélje róla. Végre valami, ami iránt érdeklődést mutatott… Pedig ő még azt is felajánlotta, hogy körhintázzanak, ráadásul a kisvasútra is felült volna vele. Annabella mégis mereven elzárkózott. Az kislányoknak való – mondta. – De én már nagylány vagyok – húzta ki magát, Patrik pedig szívből felnevetett.
– Fizethetek én?
– Pénzed is van rá? – ugratta a fiú, mire Annabella játékosan megcsipkedte az ujjait.
– Nem, de mindjárt lesz, ha kiveszed a pénztárcádból, és ideaadod nekem.
Újabb kacaj a fiú részéről.
– Hát persze! Így könnyű – csóválta a fejét, de azért előszedte a szükséges összeget, ami nemsokára a lány markában landolt. – El ne ejtsd! – figyelmeztette.
Odasétáltak az árushoz. A gyerek arcán boldog, elégedett mosoly terült szét, ahogy a bácsi átnyújtotta neki a kívánt édességet. Megbabonázva nézte a zöld csodát, aztán megkérte Patrikot, hogy készítsenek néhány képet. A fiú beállt mellé, átkarolta, és lőtt pár szelfit.
– Hadd nézzem! – csimapszkodott rá Annabella.
Patrik belépett a galériába és megnyitotta a fotókat. Mindketten guggoltak, az arcukon fülig érő vigyor, a hátuk mögött örvénylő tömeg, színes izzókkal teleaggatott fák, óriáskerék, és megszámlálhatatlanul sok bódé. Igazi karácsonyi kép – könyvelte el magában Patrik.
Tavaly egyáltalán nem talált rá a szokásos ünnepi hangulat, de idén valahogy megszállta a karácsony szelleme, talán túlságosan hamar is, mert már december közepén feldiszítette otthon a lakast. Nem akart mindent az utolsó előtti napra halasztani, márpedig tudta, hogy az ünnepeket a húgánál fogja tölteni, Luxemburgban. Így időben elkészült, hogy huszonkettedikén nyugodt szívvel utazhasson küldölfre. Persze, hónapokkal előtte megvásárolta a repjegyét, biztos, ami biztos alapon.
És végre Luxemburgban tartózkodott, előző nap érkezett, de Annabella annyira örült neki, hogy azóta se szakadt le róla. Éjjel még a szobájába is átlopakodott, hogy bebújhasson a fiú mellé. Nem mintha zavarta volna Patrikot, kifejezetten szerette a kisgyerekeket. Nagy álma volt, hogy egyszer neki is lesz, de minek is gondolkodik ilyesmin? Ahhoz előbb úgyis az igazi kellene szembesétáljon vele… Minden más ráér. Ez kissé lelombozta.
Évek óta kudarcba fulladtak a próbálkozásai, már ami a párkapcsolatokat illeti. Aki egy kicsit is komolyabb, annak az egekben az elvárásai, ő pedig olyan kapcsolatot szeretne, ami hűségen és szereteten alapul, nem pedig a másik elé támasztott elvárásokon. Az ilyen előbb-utóbb úgyis ellaposodik, végül pedig felbomlik.
Hiányzott neki a szeretet érzése. Két éve ért véget a kapcsolata élete szerelmével – legalábbis akkor merészen így gondolta –, amit hosszú, keserves hónapok követtek a gyász sötét mélységében.
Igen, gyász… Patrik tudta, hogy néha hajlamos túlpörögni, de amikor elengedte Milánt – mert látta, hogy fölösleges küzdenie, a fiú már más utakon járt –, kellőképpen meg kellett gyászolnia azt, amit veszített. Szépen lassan eltemetett magában minden érzést, fájdalmat, reményt – és kiüresedett.
Most, ahogy körbenézett az embertömegben, sokadszorra döbbent rá, hogy mennyire irigyli azokat, akik boldogan, kézen fogva sétáltak, arcukon azzal a tipikus, szerelmes mosollyal – bárcsak őt is megtalálná a szerencse!
A zsebében rezgő telefon rángatta ki a gondolatai közül. Előhalászta – a kijelzőn a húga neve állt –, és rányomott a hívásfogadó gombra.
– Szia! – köszönt rá a fiú. – Egy órán belül… Persze… Vigyek valamit? Nem, nem hiszem. Most vattacukrot zabál. Nem, ivott is. Oké… Igen és igen… Ne aggódj már, rendben van! – vigyorgott a fiú. – Nem, nem fog megfázni. Nyugodj meg, Linda, jó kezekben van! – felelte, aztán bontotta a vonalat.
Annabella átnyújtotta neki a kis fapálcikát. Patrik meglepetten tapasztalta, hogy a lány mindent eltüntetett róla, neki esélye sem volt megkóstolni…
– Hűha! – nézett rá a fiú. –Édesanyád már hazavár.
–Még ne menjünk haza! – kérte Annabella.
– Mit szeretnél csinálni?
– Talán mégiscsak kipróbálhatnánk valamit – nézett a lány a távolba. – Talán ott – mutatott előre. Patrik követte a gyerek ujját, amivel a levegőben hadonászott. Pillanatokon belül észrevette, hová mutat. A dodzsemekhez.
– De csak velem vezethetsz! – nézett le rá szigorúan.
– Egyedül nem?
– Ahhoz még kicsi vagy!
– Ez nem is igaz! – csóválta a fejét Annabella, a hangjából büszkeség csendült. – Nem is sejted, mennyire nem igaz, de kedves leszek hozzád – vigyorgott a fiúra –, és megengedem, hogy csatlakozz hozzám! Mit szólsz?
– Köszönöm, hercegnő! – mosolygott le rá Patrik.
Lehajolt, ismét felkapta Annabellát, és a dodzsemhez vezető utat csendben tették meg. Hallgatták a karácsonyi zenét, az emberek vidám csevejét, és Patriknak hirtelen minden annyira tökéletesnek tűnt, mint soha korábban.
Déjà vu-érzés kerítette hatalmába. Talán egy másik, párhuzamos életben a saját gyerekével kószált egy karácsonyi vásárban. Hinni akart ebben, és reménykedett, hogy egyszer átélheti ezt a csodát.
*
Patrik levegőért kapott. Utolsó igyekezetével megpróbálta elcsavarni a kormányt, hátha a dodzsem az ellenkező irányba mozdul, de a reflexe koránt sem volt tökéletes: egyenesen nekiszáguldottak a feléjük közeledő autónak. Annabella felsikított.
Patrik dohártyája majd’ szétszakadt az éles gyerekhangtól. Leálltak, bár körülöttük továbbra is folyt a játék, mások egyáltalán nem zavartatták magukat, az ilyesmi – mondhatni – megszokott jelenségnek számított. Ha ijedősebb a gyerek, már az első ütközésnél felvisít – nincs ebben semmi szokatlan. Ezt Patrik is tudta, hiszen az egész játék kifejezetten erre lett kitalálva.
Patrik azonnal a kislány felé fordult. Sérülések nyomát kereste rajta. Annabellának nyilvánvalóan nem esett baja, ám furcsán rémültnek tűnt, moccanatlanul ült, a karját szorongatta.
– Azt hiszem, megütöttem… – mutatott a könyökére.
Patrik mély levegőt vett, igyekezett a helyzet magaslatán maradni.
– Előbb kiszállunk – mondta –, hogy ne akadályozzuk a többieket, aztán meglessük, hogy esett-e bajod, oké?
– Oké – hangzott el a válasz.
Mire kimásztak a kocsiból, Annabella szeméből már krokodilkönnyek záporoztak, és megállás nélkül kántálta, hogy az édesanyját akarja. A kabátját sem volt hajlandó levenni – még annyi időre sem, hogy Patrik megvizsgálhassa a könyökét –, csak szorongatta a karját, és magában duruzsolt.
A fiú tudta, mit kell tennie. Pillanatokon belül kicsöngött a vonal, és Linda végtelenül nyugodt, mindig megfontolt hangja csendült fel a túloldalon:
– Baj van?
Patrik rádöbbent, hogy egy anya általában megérzi, ha a gyereke veszélyben van, még akkor is, ha senki sem tájékoztatta.
– Anna beütötte a karját – felelte a fiú. – Semmi komoly, egyelőre az ijedtségét próbálja leküzdeni. Ide tudnál jönni?
– Tíz perc – felelte a húga, és megszakította a hívást. A vonal süketen sípolt, mire Patrik észbe kapott, és a zsebébe süllyesztette a mobilt. Éppen visszafordult Annabellához, hogy tájékoztassa a fejleményekről, amikor teljesen váratlanul egy széles mellkasnak ütközött. A meglepetés erejétől a tüdejében rekedt a levegő, aztán édeskés parfümfelhő csapta meg az orrát – ha nem lett volna olyan csábító, azt mondja, hogy az illető durván túltolta, de tetszett neki, nagyon is, így boldogan lélegezte be a jellegzetes férfiillatott, amihez fanyar cigarettaszag társult. E kettő valahogy veszedelmesen szexisen hatott.
De mire Patrik felocsúdott a döbbenetből, a férfinak hűlt helyét találta.
Folytatása következik!