Sam Wilberry – Igazgyöngyök II.

II.

Másnap Patrik hasogató fejfájásra ébredt. Gyanította, hogy az éjszkázás az oka, de egyszerűen képtelen volt elaludni, miután hazaértek a vásárból. A gondolatai minduntalan az idegen férfi körül jártak. A szívét rég eltemetett, fájó sajgás húzta össze, a gondolatait pedig múltbéli emlékképek árasztották el.

Hiányzott egy szerető társ, aki jóban és rosszban mellette áll, támogatja. Mióta elköltözött otthonról, az élete szürke köpenyt öltött, a hétköznapok monoton rutinja pedig szinte felőrölte minden energiáját. Hiába zuhanyozott le és vánszorgott ki a konyhába, nem érezte magát felrissültnek. Eszébe jutott, hogy mennyi minden fog rá várni az ünnepek után, ha hazaér.

Egy kis könyvkiadónál dolgozott szerkesztőként. Egyetlen boldogságát a munkájában elért sikerélményekből merítette. Arra is nehezen vette rá magát, hogy az ünnepek előtt szabadságot vegyen ki, és meglátogassa Lindát. A munka halmokban állt – és bár ez a lehető legjobb, ami hosszú idő óta történhetett, Patriknak már egy ideje elege volt. Mint öntudatos és maximalista szerkesztő, nem igazán akarta kiengedni a kezéből az irányítást. Rajta múlott, hogy mi megy át a rostán és mi nem, szeretett pontos munkát végezni. Az pedig végtelenül elkeserítette, hogy a könyvpiacon egyre silányabb, egy kaptafára épülő regények vették át az irányítást, így magára vállalta a törtetőszerepet is. Tudta – ha nem is hamar –, egyszer áttörést érhetnek el, és végre az LMBTQ irodalom is berobban a köztudatba. Külföldön persze ez a téma már rég virágzott, egyre több regény, film, és tévésorozat dolgozott meleg karakterekkel, ő azonban azt akarta, hogy Magyarországon is éppen ekkora nyitottsággal fogadják.

– Meglepően szótlan vagy – hallotta meg Linda hangját. A húga megtorpant a nappali boltíves bejárata alatt, a falnak dőlt, és onnan bámult rá. Patrik abból tudta, hogy nyugtalan, hogy az aggodalom vékony ráncokat rajzolt a homlokára. – Arra gondoltam, hogy áthívok néhány havert… Néhány magyar ismerőst, akik kiköltöztek. Van egy srác, akit érdekel a könyvkiadás – jegyezte meg. – Ha esetleg… szóval, mi lenne, ha dumálnál vele? Van kedved? – pedzegette Linda.

– Nem is tudom. Kissé lehangolt vagyok.

– Feltűnt. Talán jót tenne a kikapcsolódás.

– Talán – zárta rövidre a fiú. – Meg a könyvkiadás, mint téma – tette hozzá azért –, elég sokoldalú ahhoz, hogy az ember ellentétekbe ütközzön.

– Mármint?

Patrik karba öltötte a kezét.

– Mi van, ha a krimiről akar beszélni? Nem igazán értek hozzá, na meg, az is lehet, hogy…

– Pontosan olyan témában alkot, akárcsak te.

*

– Én is, én is!

A kislány egész délután körülöttük legyeskedett, míg Patrik és Linda mézeskalácsot sütöttek. Annabella ragaszkodott hozzá, hogy ő szaggassa ki formákra, majd a sütőpapírral bélelt tepsire pakolja. Linda persze örült, hogy a lánya velük van, nem pedig a játékkuckóban üldögél magányosan.

A rádióból karácsonyi zenék szóltak, miközben mindhárman lisztesen, cukrosan, a konyhapultra könyökölve szusszantak fel. Annabella kivágta az utolsó karácsonyfa alakú kalácsot is. A kislány maga is úgy ragyogott, akár egy karácsonyfa: a szeme boldogan csillogott, az arcán letörölhetetlen mosoly foglalt állandó helyet.

– Készen is vagyunk, csöppség! – hajolt le Patrik, hogy egy csókot cuppantson a gyerek fejére. Annabella azonban nevetve szaladt el, aztán meg gúnyosan nézett vissza rá.

– A kis sunyi! – vigyorgott a fiú. – Mikorra is jönnek a barátaid? – fordult Lindához.

– Még két óra.

*

 

Patrik tagadhatatlanul izgult. Ezekben a percekben ötlött fel benne, hogy mennyire visszahúzódó életet élt egészen idáig. Egyetlen barátjával – Karolával – általában kéthetente találkoztak. Ugyan Facebookon viszonylag sok emberrel kommunikált, a társasági élete csapnivalónak bizonyult. Tartott tőle, hogy totál hülyének fogják tartani. Egyébként is izgulós típus, már meg sem lepődött.

Amikor meghallotta a csengő hangját, visszafojtotta minden belső félelmét, és nyugalmat erőszakolt magára. Fő a magabiztosság, mantrázta. Bár nevetséges gondolat volt, igyekezett hinni benne.

*

Ez nem lehet! Biztosan káprázik a szemem…

Még emlékezett a gyengéd érintésre, a lágy pillantásra, a mélyen zengő hangra, ahogy az illető bocsánatot kért tőlük a karácsonyi vásárban, aztán eltűnt a forgatagban.

Nincsenek ekkora véletlenek.

Viszont karácsony van, ilyenkor történnek a csodák, igaz? – tűnődött tovább.

Na de ekkora meglepetést…

Döbbenten állt, visszafojtotta a lélegzetet, és nézte a jóképű idegent, akit természetesen ugyanaz az illatfelhő lengett körül, akárcsak az első találkozásukkor.

*

A ezüst színekbe öltöztetett fa alatt egyre csak gyűltek az ajánékdobozok. Patrik szépen lassan mindenkivel megismerkedett. Két leszbikus lánnyal, akik nyíltan vállalták a világ előtt a kapcsolatukat és a szexuális irányultságukat, egy kedves házaspárral, akik a három éves kisgyerkőcüket is magukkal hurcolták. Patrik csodálattal bámult a kék szempárba, ahogy a fiúcska felnézett rá, és elmosolyodott. Az aranyszőke, pihe-puha, göndör fürtök lazán keretezték a kipirult arcot. Annabella persze azonnal felismerte a játszótársat a gyerek személyében, így a szobájába rángatta, hogy körbevezesse, és minden apróságát megmutogassa a fiúnak.

– Ez egy gumilabda – mesélte a totyogó csodának, aki mellette lépkedett. – Ha erősen dobom el – márpedig én nagylány vagyok –, akkor nagyot pattan.

Patrik önkéntelenül elmosolyodott, ahogy nézte a szívmelengető jelenetet, két gyerek egymásra találását. Míg a kicsik bevonultak a szobába, a nagyok elhelyezkedtek a nappaliban. Oda szigorúan tilos volt a gyerekeknek bemenni, hiszen ott állt teljes pompájában a Nordmann-fenyő.

– És mi a terv? – lépett be Patrik a konyhába, ahol a húga serényen pakolászta az ételeket és italokat.

– Vacsora, aztán lemehetnél a srácokkal, míg megjön a Jézuska – mosolyodott el Linda. Patrik imádta, hogy a húga mindent előre megszervezett, de hát a lány mindig is ilyen volt, utálta a spontaenitást, inkább előre dolgozott, csak azért, hogy lehetőleg minden úgy történjen, ahogyan elképzelte.

– Egyébként meg – fűzte hozzá Linda –, ne feszengj. Nyugodtan beszélgess a srácokkal is. Nem harapnak.

– Attól félek, hogy én harapok – kacagott fel a fiú.

– Ajjaj, öcsi. Az a helyzet, hogy nem ilyennek ismerlek.

– Tudod, hogy viccelek. Csak…

– Csak? – kérdezett vissza Linda.

– Á, mindegy – szólt a fiú, azzal magára hagyta a húgát, még mielőtt kikotyogja, hogy a sármos idegennel ütközött össze dodzsemezés közben. Többféle értelemben is.

*

 

– Van kedved lekísérni?

A kérdés teljesen váratlanul érte Patrikot. Rajtakapottan összerezzent – pedig csupán a telefonját nyomkodta unalmában. Mindenkit talált valami elfoglaltságot, kivéve őt.

– Le?

A Jóképű Idegen – a fiú magában már csak így nevezte az illetőt – feltartott egy szál cigarettát:

Ezért.

– Oké – biccentett Patrik. – Amúgy, persze, szívesen.

Miközben öltöztek, Patrik tekintete elkalandozott: megakadt a férfi kék pulóverbe bújtatott bicepszén, aztán erős, inas nyakán, majd az arcán, ami kellően sármos volt ahhoz, hogy szinte bárkit levegyen a lábáról. A szembetűnő arcél és a borosta szerfelett vonzóvá tette. A szőkésbarna, félhosszú fürtök pedig már csak ráadásként szolgáltak.

– Sokat szívsz?

– Attól függ, milyen értelemben – kacérkodott a férfi. – Viccet félretéve, igyekszem minél kevesebbet.

– Én két évig dohányoztam – vallotta be a fiú. – Aztán letettem róla.

– Miért?

– Mert nagymamánál kellett laknom, míg elvégeztem az újságíróit, ő pedig egyenesen allergiás volt rá. Nem is bánom – vont vállat Patrik, miközben lefelé baktattak a lépcsőházban. – Eleinte nehézen viseltem, aztán megszoktam. Mára már nem is kívánom…

– Hát, legalább eggyel kevesebb dolog, amit kívánnod kell.

Patrik elpirult. Nem a viccelődéstől, sokkal inkább a férfi hangjától, attól, ahogyan kiejtette a száján a szavakat, lágyan, mégis magabiztosan.

– Ha te mondod.

– Egyébként, Andrián – mutatkozott be a férfi.

– Ideje volt, nem? – vigyorgott Patrik.

– Te mondod? Nem én bújtam el ijedős nyuszi módjára.

– Ez nem is igaz – tiltakozott a fiút, de tudta, hogy ezt a csatát már elveszítette.

*

 

Két órával később lent ácsorogtak a hidegben. A két gyerek energiabombaként zizegett mellettük, futkároztak, hógolyót gyúrtak, és egymást célozták. Patrik szigorúan rájuk szólt – már amennyire képes volt a kemény felnőtt énjét előbányászni –, hogy egymás arcát ne célozzák, mert abból sírás lesz.

– Elvannak – jegyezte meg Andrián, miközben fázósan súrolta össze a kezét.

– El.

Míg a gyerekek játszottak, ők a tömbház előtt álltak, és Linda értesítésére vártak. Ha megérkezett a Jézuska, végre felmehetnek.

– Mióta írsz? És hogy jött ez az egész szerkesztős dolog?

Patrikot meglepte a hirtelen támadt érdeklődés.

– Hű, éles témaváltás.

– Gondoltam, bedobok valamit.

Hát, mindig is vonzott az irodalom, szóval igyekeztem olyan terepen elhelyezkedni, amit élvezek is. Fölösleges úgy csinálni valamit, ha az ember nem teszi bele a szívét és lelkét.

– Ez igaz. Linda sokat mesélt rólad.

– Ó, igen?

– Tudod…

De Adrián nem tudta befejezni, félbeszakította őket a telefon csengése. A kijelzőn Linda neve virított, így mindketten tudták, hogy ennek a beszélgetésnek a befejezése még egy ideig várat magára.

*

 

A gyerekek ragyogtak. Patrik figyelte, ahogy a karácsonyfa körül sürögnek-forognak, ajándékdobozokat bontanak fel, amit örömujjongások és vidám kacajok követtek. Linda a lányokkal és a házaspárral csevegett, így kizárásos alapon a fiúnak Adrián maradt, mint beszélgetőpartner. Akár csatlakozhattak volna a többiekhez is, de inkább kivonultak a konyhába, ott folytatták a csevejüket.

– Szóval ott tartottál – idézte fel Patrik, miközben pezsgőt kortyolgattak –, hogy Linda sokat mesélt rólam.  Miféléket?

– Hát, két éve az egyik legjobb barátnőm. Bőven akadt téma.

– Ez ijesztő – reagálta le a fiú. – Sosem mesélt rólad.

– Talán megvan az oka – vont vállat Adrián.

– Titokzatos vagy.

– Nem jobban, mint általában – nevetett.

Patrik örült, hogy teljesen fesztelenül beszélgethetnek, hogy nincsenek kínos csendek. Órákig csak beszélgettek, néha csatlakoztak a többiekhez, aztán újra elvonultak. Patrik teljesen kivirult – és rádöbbent, hogy mennyire jólesik neki a kommunikáció, hogy mennyire hiányzott valaki, akivel megoszthatja az érzéseit és a gondolatait…

*

– Igazából be kell vallanom valamit – jegyezte meg Adrián, miután a többiek leléptek, ők pedig a lépcsőház előtt álltak. Patrik ezúttal is lekísérte, hogy a férfi ne egyedül cigarettázzon, meg egyébként is jólesett a társasága.

– Tegnap azért mentem ki a vásárba, mert Linda szólt, hogy ott lesztek – mondta Andrián. Szerettelek volna megismerni még a karácsonyozás előtt, de miután nektek hajtottam, és bocsánatot kértem, eltűntetek. Pedig éppen be akartam mutatkozni.

– Annabella hogyhogy nem ismert fel?

– Még nem voltam fent Lindáéknál. A délutánok és esték nálam eléggé zavarosak, sok a munka, alig bírok lépést tartani az elvégzendő feladatokkal, meg amíg a gyerek kicsi volt, amúgy is nálam futottunk össze. Nálam nyugi van, jobban lehet beszélgetni.

– Hol dolgozol? – kíváncsiskodott Patrik.

– Egy marketinges cégnél vagyok igazgatóhelyettes.

– Wow, szép eredmény.

– Köszönöm – mosolyodott el Adrián. Még a félhomályban is lehengerlően jóképű – jegyezte meg magában Patrik. Ahogy a férfi mellette állt, érezte, hogy a kezük összeér, Adrián meleg ujjai az ő kézfejét cirógatták. Belebizsergett az érintésbe, élvezte a lassú tapogatózást, a szikrát, ami kettejük között támadt.

– Lassan mennem kell – jelentette ki a férfi. A hangjából szomorúság csendült, és ahogy Patrik felnézett az arcára, egyértelművé vált, hogy nem repes az örömtől. – Ha lekésem az utolsó járatot, egy órás gyaloglás vár rám. Azt pedig nem díjaznám.

Na, most mihez kezdjen? Két nap múlva hazamegy. Akkor még arra sem lesz esélye, hogy újra találkozzanak. Megtegyen valami olyasmit, amihez elképesztően sok bátorságra van szüksége, vagy maradjon veszteg és gyáva?

Döntött.

Gyöngéden összefűzte az ujjaikat, aztán Adrián mellkasához simult. Ahogy felnézett a férfira, a hold fényét látta tükröződni a zöld szempárban, és ő tudta, hogy ez a lehető legmegfelelőbb pillanat arra, amire készül. Lábujjhegyre állt, és óvatosan Adrián ajkára simította a sajátját.

A csókban feloldódott a benne összegyűlt görcsös vágy – mintha csak egy léggömböt pukkasztottak volna ki –, a testét melegség öntötte el, ami minden porcikáját elérte. Adrián átkarolta, szorosan magához húzta, aztán a nyelvével simogatta a száját.

Patrik elveszett a csókban. Kesernyésen édes volt, benne a dohány utóízével, mégis végletekig felizgatta, és ő nem akart leállni, egyre többet és többet akart. Egy idő után kénytelen volt elszakadni a csábító ajkaktól, és Adrián szemébe nézni:

– Köszönöm – súgta, és ennek az egyetlen szónak a jelentése töltötte be a szívét.

*

 

Linda odafent sejtelmesen mosolygott, és Patrik nem bírta ki, hogy ne szóljon be valamit:

– Szóval ezt te előre kitervelted, igaz?

– Valahogy ki kellett húzzalak a csigaházadból, nemde?

Patrik vigyorgott, aznap éjjel már le sem tudta törölni az arcáról a mosolyt.

És mit szólsz ahhoz, hogy még a főnököddel is beszéltem?

– Tessék?

Plusz négy nap, úgyhogy a két ünnep között nem kell dolgoznod, így bőven lesz időd Adriánnal lógni, ha akarsz. Feltéve, ha…

– Hogy a viharba ne! – ámuldozott a fiú.

*

Két nappal később Adrián ágyában ébredt. Bár kifejezetten gyűlölte az egyéjszakás kalandokat, most valahogy sejtette, hogy ebből annál több lesz. Még az ablakon bebújó nap sápadt fényében is csodásan festett a férfi. A hátán feküdt, teljesen meztelenül, mindössze egy vékony, fehér lepedő takarta a csípőjénél. A combja kivillant, ahogy felhúzta a lábát, Patrik pedig gyöngéden végigsimított rajta. Élvezte, ahogy az ujjbegyeit a sötétszőke pihék csiklandozzák. A lakás egy igazi álomkuckó volt: a hálószobában az ágy melletti falat padlótól plafonig ablak töltötte ki, remek kilátást biztosítva a tájra. A téli világ gyönyörűsége ezúttal is elkápráztatta a fiút. Felkönyökölt, és percekig nézte a makulátlan hótakarót, amely befedte a kopár fákat és a földet. Az ablakon jégvirágok nyíltak, az ereszcsatornákról hosszú jégcsapok lógtak alá. Aztán a tekintete az ággyal szembeni kandalló fölött sorakozókagylókon állapodott meg. Mindegyik belsejében egy-egy gyöngyszem pihent.

Patrik Adriánra nézett. Ugyan nem tudta, mit hoz a jövő, de remélte, hogy egyszer azt mondhatja: ez a jóképű idegen hódította meg a szívét valamikor régen, egy szentestén, hiszen az igazgyöngyök valójában nem a kagylók belsejében, hanem az emberek lelkében rejlenek.

 

~ VÉGE ~

 

Ezennel be is zárul az idei Ünnepi novellaválogatás! Reméljük, hogy találkozunk jövőre is! Addig minden kedves olvasónknak kellemes ünnepeket és boldog új évet kívánunk! Irány 2019! 😉

More Like This


Kategória


Novellák

Facebook