Sam Wilberry: Meglepetés

Volt egy játékunk, amiben megkértük az olvasókat, hogy mondják meg, mit olvasnának szívesen, mi pedig választottunk egyet, így az ötlet három verzióban is elkészült. A kérés ez volt: "Társkereső oldalon ismerkedik két srác, és két nappal később az egyikük megjelenik egy interjún a cégnél, ahol a másik dolgozik.” (Lehetséges, hogy kissé eltértünk a megvalósítás során a szó szerinti értelmezéstől.)

– Csíííz!

Emil automatikusan pattan fel a forgószékből, a mozdulat hevében szétcsúsznak az aprólékos gondossággal egymásra helyezett mappák.

– Na, ne szórakozz – feddi meg a húgát a kelleténél élesebben. – Egyszer megérik, hogy kiparancsoljalak az irodából!

A lány bociszemmel mered rá. Ismeri a trükköt, az engesztelő tekintet a legfagyosabb szívet is képes megolvasztani.

– Most miért? Anyának szeretnék küldeni egy fotót. Jól mutatsz ebben a sötétkék öltönyben – von vállat a húga, és kifésüli a homlokába hulló, göndör, vörös fürtöket. – Végre némi változatosság. És tudod, mennyire hiányol…

– Most leginkább haragszik rám – feleli a férfi. – Képtelen voltam hazamenni a hétvégén. Erőt vett rajtam a kimerültség.

Nóra válaszra sem méltatja, helyette fölkap az asztalról egy ceruzát, és a végére illesztett apró, narancsos radírrészt kezdi morzsolgatni.

– Csakugyan? Pihenhettél volna velünk is.

Emil ingerült sóhajjal dobja le a magát a székre, Nóra megáll az ablak előtt. A negyedik emeleti iroda kilátása pont a Gellért-hegyre nyílik, napfény tűz be, megvilágítja a párkányra helyezett cserepes fréziákat. Nóra meglepetése, bár a férfi nem igazán repes az örömtől a virágok láttán.

– Annyira készült – idézi fel a húga. – Kimentek papával a mezőre, és egy egész csokor vadvirágot szedtek össze. A kedvenced sütötte. Málnahabos tortát.

– Túlzásokba esik – rántja meg a vállát Emil. – Névnapom volt. Még csak nem is születésnap…

– Azért felhívhatnád – figyelmezteti Nóra, és a bátyja keskeny, ám markáns arcára bámul. – Ennyivel tartozol. Kétségbe van esve…

– Jó.

– Este találkozunk?

Emil az asztalon tornyosuló papírrengetegre pillant, majd vissza a lányra.

– Meglátjuk, hogyan haladok…

Kopognak. A férfi jól hallhatóan hümmög, mire nyílik az ajtó, és a titkárnő, Zita arca tűnik fel.

– Megérkezett a pályázó – tájékoztatja. Bubifrizurát és fekete keretes szemüveget visel, Nóra mindig azzal ugratja Emil, hogy ennél titkárnősebb titkárnőt nem is választhatott volna. Közben a férfinak eszébe jut, hogy elfelejtette átnézni az utolsó jelölt mappáját. Mindegy, könyveli el magában, pillanatokon belül úgyis megérkezik. – Fél négyre van időpontja. Küldjem be?

– Öt perc múlva. Köszönöm, Zita – biccent.

– Mennem kell – kap észbe Nóra. – Gondold át az estét, és hívd fel anyát.

A vállára dobja a táskáját, a karjára teríti a bézs szövetkabátját, és köszönés nélkül hagyja el az irodát. Emil zavartan süpped a székbe és hunyja be a szemét. Megenged magának pár kósza pillanatot, a feszültség lassan oldódik fel a mellkasából, eltűnik a szorongás.

Két visszafogott, halk koppanás hangzik fel. Emil megigazítja a nyakkendőjét, hirtelen egy halomba rendezi a paksamétát, és kihúzza magát.

– Jöjjön! – kiáltja.

Abban a pillanatban, hogy nyílik az ajtó, és rápillant az érkezőre, elakad a lélegzete, torkon ragadja a rettenet. A belépő arca is sápadt színt ölt, Emil látja, ahogy a meglepetés észrevehetően villan a zöld tekintetben.

– Áron? – hangzik el a kérdés. Karesz beljebb sétál, a háta mögött tompán kattan a helyére az ajtó. – Te itt?

Zavarba jön. A fiú a társkereső oldalról ismerős, azt viszont a legvadabb álmában sem gondolta volna, hogy egy ilyen helyzetben futnak össze. Eszébe jut, mi mindent megosztott vele: az emésztő kétségeket, a félelmet. Csupaszra vetkőztette a lelkét előtte, és most itt áll, a magazin által meghirdetett állásra pályázik. Beljebb sétál, az íróasztala előtt torpan meg.

– Nem az eredeti nevemmel regisztráltam az oldalra, különböző okokból. Jakab Emil, örvendek – nyújtja a kezét a fiúnak. Karesz elfogadja, az érintés a megszokottnál egy pillanattal tovább tart, végül mindketten megilletődötten húzódnak el, Emil félrekapja a pillantását. – Foglalj helyet – kéri.

Úgy tűnik, a fiú valami furcsa transzba esett, kell pár pillanat, mire eszmél, és kihúzza magának az üresen álló széket.

Emilnek alkalma nyílik jobban megfigyelni Kareszt: fehér szövetinget visel mellkasközépig gombolva és hozzá passzoló, drapp nadrágot. Aktatáskát szorongat. A férfi megjegyzi magában, hogy egész kellemes a fiú megjelenése. Akaratlanul hasonlítja össze a képekkel, amelyeket látott, és arra a következtetésre jut, hogy élőben még üdítőbb látvány. Ezt persze be nem vallaná. Meg egyébként is, éppen egy állásinterjút készül levezényelni… Ennek ellenére csupán azt a fiút látja maga előtt ülni, akinél bepróbálkozott, majd végül mégis visszautasította.

Karesz szemöldöke kérdőn emelkedik a magasba, ez zökkenti ki a férfit a gondolatmenetből, fölkapja az első, keze ügyébe kerülő tollat az asztalról, és a noteszén kezd kopogni vele.

– Meglepsz – árulja el. – Elmeséled, miért tartod magad alkalmasnak az állásra?

– Szóval így játszunk?

A fiú szavai mögött mosoly lapul, ám az arcán nem válik láthatóvá, Emil mégis úgy érzi, gúnyolódik. Ez kihozza a sodrából.

– Tudtommal állásinterjún vagy.

– Miért koptattál le? – szólal meg Karesz. – Úgy tűnt, szimpatikus vagyok.

– Mert többet akartál. És én nem játszom kapcsolatra.

– Te is hasonló jeleket küldtél – jegyezi meg óvatosan a másik, és a szavai mögött feddés rejlik. – Tehát?

– Jól van, beszéljük meg. Azt viszont tudnod kell, hogy esélytelennek tartalak az állásra…

Éles szavak, Karesz meglepetten, kérdő éllel a tekintetében pillant rá.

– Miért is?

– Te minden szempontból más vagy – kezd bele a férfi. – Nyíltan élsz, a szüleid és a barátaid is tudják. Sőt, az egész világ, hiszen elég rád keresni az interneten…

– Igen, én veled ellentétben megadtam.

– Nem ugyanabban a közösségben és élethelyzetben létezünk – von vállat Emil. – Én nem tehetem meg azt, amit te gond nélkül igen.

– Szóval innen fúj a szél – jegyezi meg a fiú, ám Emil nem válaszol, megzuhan a kedve, és a szívét fájó hiány támadja meg. Emlékszik, milyen volt ismerkedni, ahogyan apránként értelmet nyert a másik jelleme, akár egy kirakós képe… Aztán Jani otthagyta, mert ő képtelen volt levedleni a berögzült szokásait és elveit. Másfél év után választás elé állította: vagy bemutatja a szüleinek és a baráti körének, vagy lelép. Az utóbbi történt, és Emilnek végtelenül sok időbe telt rendbe jönni.

Most előtte ül egy srác, akivel a sors ilyen furcsa, nyakatekert módon sodorta össze, mégis fél a kezdeményezés legapróbb jelétől, sőt, attól is, hogy egy légtérben dolgozzanak…

Kizökken. A fiúra bámul. A csend kellemetlenül telepszik rájuk. Látja, hogy Karesz végignéz az íróasztal mögötti berendezésen: a falon fekete polcsor fut, rajta könyvek, magazinok, képkeretek. Megakad a tekintete a különféle origami figurákon, amelyek a teljes alsó részt elfoglalják. Egy kisebb parkot ábrázolnak, aprólékosan kidolgozott fákkal, bokrokkal és padokkal. A felhők szürke fémszálakról lógnak alá a felette lévő polc aljára erősítve, a madarak szintúgy. Az egészből árad a dinamika – mintha bármelyik percben életre kelhetne.

– Ki készítette? – szólal meg a fiú.

Emil felsóhajt.

– Én – ismeri el, és a válla fölött pillant hátra az alkotására. – Ha ideges vagyok, leköt a hajtogatás, szórakoztat. Butaság, de megnyugtat. – Egy pillanatra elhallgat, majd Karesz felé fordul, és folytatja: – Beszéljünk az állásról. Miért tartod magad megfelelőnek rá?

– Ambiciózus vagyok. És mert nyílt lapokkal játszom. Ezt amúgy is tudod, Emil.

– A társkereső oldalakon bármit kijelenthet az ember – veti ellen a férfi.

– És rólad mi az igazság?

Érezhetően más irányt vesz a beszélgetés, Emil felpattan, kis időre hátat fordít a fiúnak. Az ablak előtt áll, kifelé bámul, a kezét a zsebébe rejti.

– Rólam nem tudják – rántja meg a vállát, és megfordul. – Tavaly év végén kikészítettek egy kollégát. Decemberben kaptuk a felmondólevelet, hogy nem hajlandó egy olyan helyen dolgozni, ahol az alapvető emberi jogokat nem ismerik.

– Ez meglehetősen rossz fényt vet rátok. Lehetne változtatni.

– Egy ilyen konzervatív gyökerekkel rendelkező lap esetében? – ível föl Emil szemöldöke, majd újra ledobja magát a bőrfotelba. – Esélytelennek látom.

– Miért hiszed, hogy rossz irány lenne változtatni? Olyan világot élünk, amikor egyre elfogadottabbak a kisebbségek. Tehetnél egy próbát.

– Ismerem a közösséget, nem könnyű velük – feleli. – A társaság igényét kell figyelembe vennem, nem csak a saját elképzeléseim…

– A hangsúly inkább a társadalmon van – helyesbít Karesz.

Emil a fiúra pillant, és ismét gondterhelten sóhajt fel, aznap már sokadszorra.

– Megvan a magam véleménye. Zitától megkaptam a dossziéd. Átnézem, amint van rá lehetőségem, és e-mailen tájékoztatlak a fejleményekről.

Kaphatok egy esélyt? – szólal meg a fiú. – Egyetlen találkozó. Ha nem tudlak meggyőzni, lemondok a posztról. És nem utolsó sorban: szeretném látni, mi van a láthatatlan pajzs mögött, amit magadra emeltél.

Megragad Emilben a művészi fogalmazás, az még inkább, hogy a fiú rátapintott a gyenge pontjára.

– Még meg sem kaptad az állást – figyelmezteti. – Nem lenne helyes, ha kivételeznék veled…

– És ki kötelez rá? Van élet a munkán túl is.

– Lehet róla szó.

– Egyetlen esély?

– Egyetlen esély – feleli mosollyal az arcán, és hosszú idő óta először érzi úgy, hogy talán újra érdemes próbálkoznia…

More Like This


Kategóriák


Novellák

Címkék


Facebook