Veled
Az idő vén görbületén,
az emlékezet dalolva csúfol minket,
mi marad és mi tűnik el,
ha a múló évek a homály függönyét vonják elénk?
De én kitartok, azt hiszem, örökre
Kettőnkért harcolok
Mert nekem te vagy a levegő,
És az élet, amit megélni akarok,
Veled együtt,
Azt hiszem, örökre.
– Sam Wilberry
I.
A ünnepi díszbe öltözött nagyváros nyüzsgő utcáit rótta magányosan. Igazság szerint azt sem tudta, hány utcán baktatott végig, de esze ágában sem volt hazamenni. A keze – a kesztyű ellenére is – teljesen átfagyott, lassan már alig érezte az ujjait. Nem is alakulhatott volna rosszabbul a napja.
Gondolatban egy sort átkozódott a dolgon, aztán túllépett rajta, hiszen ő döntött úgy, hogy kint rója a köröket, ahelyett, hogy a lakása biztonságot nyújtó melegében húzná meg magát. Hitte, hogy még mindig jobb a karácsonyi vásáron lézengeni, mint otthon ülni, és hazavárni valakit, aki nem jön… Az ujjai átfagytak, a torka és az orra dettó, semmi másra nem vágyott, csupán valami forróra, ami felrázza ebből a kábult állapotból.
Utálta a jelenlegi helyzetet. És nem tudta volna neki elmagyarázni úgy, hogy ne legyen bűntudata. Ilyen helyzetekben nagyon nem a szavak embere, belezavarodik a saját gondolatai hálójába, ahonnan nincs visszaút, csak összevissza dadog, és a végén úgysem lesz értelme annak, amibe belekezdett. Hiszen nem úgy fájt, ahogyan azt Kornél gondolta. Valójában nem a fiú hiábja, mégis kiborította Petit.
Peti nem akarta, hogy párja úgy érezze, elvárásokkal veszi körül. Mégsem tudott szabadulni attól az ürességtől, amit érzett: hazavárta a szerelmét, aki a munka miatt nem tudott vele karácsonyozni, és ez valósággal megőrjítette őt. Amióta Nanus meghalt, és az apja belefeledkezett a piába, senki más nem volt neki, csak Kornél. Hiszen mihez kezdjen egy részeges, önkívületben tengődő férfival, aki gyakran még azt sem tudja – ha véletlenül meglátogatja –, hogy ki a franc is ő? Az anyja pedig elhúzta a csíkot, jó messzire, valahová külföldre. Talán ő is éppen egy karácsonyi vásárban sétál, forralt bor és kürtőskalács illat veszi körbe. Az arcán műmosoly lehet, éppen ugyanolyan, mint régen.
Lelépett egy újdonsült fickóval, mert a tengernyi pénz lehetősége elcsavarta a fejét. Új ház, új kocsi, nulla nélkülözés. Kell ennél több? Az anyja szerint nem. De hol marad a szeretet? A törődés?
Peti néha annyira ki tudott bukni… Utálta, hogy a sors két ilyen istenverte szülővel verte meg őt.
Mióta Kornél külföldön dolgozott, Peti mindent duplán nehéznek érzett. Meg kellett birkóznia mindezzel, és ezen még az sem segített, hogy Lilla a szívén viselte a sorsát. Hétvégenként átjött hozzá, kajával lepte meg, igyekezett feldobni, és ő mindig mosolygott, mert nem akarta megbántani.
A Deák téren beleolvadt a tömegbe. A vásári bódék mellett sétált, figyelte a kínálatot, az ilyen-olyan ajándéktárgyakat, a méregdrága csokoládékat és süteményeket, a kézműves tárgyakat, a hógömböket. Egy kisgyerek felemelt egyet, megrázta, és megbabonázva nézte, ahogy az apró hópelyhek vidáman szállingóznak az üveg túloldalán. Megérintette a jelenet, a gyerek szemébe költöző csodálat, az, ahogyan az üveggömbbe zárt téli varázsvilágot pásztázta. Peti megtorpant, valaki nekiment hátulról, de az illető még csak nem is zavartatta magát, rakétaként száguldott tovább. Ezt nem szerette az ünnepekben… Mindenki rohan, nincs egy percük sem, a napok be vannak táblázva, a december úgy repül el, hogy észre sem veszik. Pedig milyen jó lenne néha megállni, hallgatni a világot, megélni az ünnepet, érezni a karácsony szellemét, ami – ha szerencsések az ember – boldogságot hint a világra. Ehhez képest az egész őrület a köbön, ő pedig már nagyon megelégelte ezt.
Szerette a meghitt pillanatokat, számára nem is igazán az ajándék volt a fontos, hanem maga a szándék. Nem vágyott nagy dolgokra, csupán arra, hogy azokkal legyen, akiket szeret. Erre most az az egy ember sem lehetett vele, akiért mindent feláldozna…
Megelégelte a saját nyűglődését, próbálta elterelni a gondolatait, de nehezen ment, mert úton-útfélen szerelmespárokat látott. Vastag sálak mögé bújva, forró teával a kezükben, a jókedv szikrájával a tekintetükben. Erre vágyott ő is, de rájött, hogy ezt egyelőre akkor sem kaphatná meg, ha Kornél vele lenne, hiszen ők nem borulhattak össze, csak félve válthattak csókot, mert folyamatosan ott pulzált bennük a félelem, a „mi van, ha megszólnak érte” érzés.
Rezgett a telefon a zsebében. Csak a sokadik csengésre vette rá magát, hogy elő is kotorja a készüléket. A kijelzőn Lilla neve villogott.
– Merre jársz? – szegezte neki a kérdést a lány köszönés nélkül.
– Talán odakint?
– Csak talán? Azt hittem, itthon vagy. Itt állok az ajtód előtt, kezemben egy doboz lasagnéval.
– Szólhattál volna – reagálta le a fiú. – Akkor nem járom be a fél várost.
Peti hangjából szemrehányás csendült, maga is meglepődött a stílusán, nem szokása ennyire bunkónak lenni. Rögtön el is szégyellte magát.
– Ne haragudj, ez nem ellened szól – szabadkozott. – Egyszerűen…
– Kornél – fojtotta bele Lilla a további szavakat.
Peti elnémult, a csend tökéletes választ adott mindenre.
– Gyorsan eltelnek az ünnepek – vigasztalta Lilla. – Januárra már itthon is lesz. Komolyan jobban örültél volna egy napnak, mint egy egész hónapnak?
– A főnöke egy seggfej – bukott ki Petiből.
– Az.
– A pokolba, karácsony van. Ennyire nehezére esett volna egy napra elengedni?
Lilla felsóhajtott.
– Te is tudod, hogy ahhoz haza is kell utazzon – felelte. – És a visszaútról még nem is beszéltem…
Peti tehetetlenül sóhajtott fel.
– Na és? Három nap. Ennyi igazán belefér – vont vállát, bár ezt Lilla nem láthatta.
Attól tartott, hogy Lilla sem fogja tudni összekaparni, ahhoz túlságosan megzuhant.
– Akkor jössz? – kérdezett rá a lány óvatosan. – Vagy menjek haza?
– Megyek – felelte Peti, és ezzel bontotta a vonalat.
Előtte azonban még szüksége volt valami forróra, így a közeli forraltboros bódé felé vette az irányt. Hívogatták az illatok, a bor és a fahéj együttes aromája jellemezte számára leginkább a karácsony illatát. Végül két vaníliás kürtőskalácsra is beadta a derekát, de az egyiket eltette Lillának.
Szerette meglepni a barátait. Egy őszinte mosolynak néha jobban örült, mint bármilyen más ajándéknak. Kevésbé hatotta meg, ha ő kapott valamit, mert izgalmasabbnak vélte mások reakcióját lesni.. Most kivételesen mégis elviselhetetlenül arra vágyott, hogy őt lepjék meg. Ha tehetné, Kornélt kívánná a fa alá. Mostanság sokkal érzékenyebb volt, ez kihatott a hétköznapjaira is. Talán a lelki válsága az oka, fene tudja…
Nem sietett, pedig tudta, hogy Lilla vár rá, mégis szükségét érezte annak a fél óra sétának, míg hazaért. Nem akarta továbbra is a saját nyomorával terhelni a lányt, így kikapcsolta a gondolatait. Csak véletlenül se kerüljön szóba Kornél, mert akkor átszakad benne a gát, és onnantól kezdve ömlenek belőle a szavak. Hogy dühös, amiért nincs itt… Hogy haragszik a fiú főnökére, és rá is, mert nem tud kiállni az igazáért… Hogy néha olyan, mintha félne harcolni az akaratáért.
Szinte semmi sem ért az az egy pohár forralt bor, amit menet közben elszürcsölgetett. Mire a bérház elé ért, újra vacogott, a csontjáig hatolt a fagyos szél, ami egyre kegyetlenebb erővel fújt. A szemébe vágott, alig bírt pislogni, míg a kulcscsomóját kereste.
– Hagyd csak, itt van nálam a csippantós – lépett mellé a szomszédja.
Peti hálásan elmosolyodott, értékelte a segítséget, aztán beléptek a kör alakú udvarra, és a lépcsőház felé indultak.
– Jól vagy? – érdeklődött Levi. – Mostanában nyúzottnak tűnsz. Munkahely? – tippelt.
– Nem – rázta a fejét Peti. – Mindenféle más, csak úgy vegyesen – próbált humorizálni. Nem sok sikerrel, mert mosoly helyett grimaszba torzult az arca.
– Értem. És Kornél?
Benne rekedt a levegő, ez Levinek is feltűnt.
– Bocs.
– Semmi gond. Most… nem jön haza.
– Összevesztetek? – puhatolózott Levi.
– Sok a munka – zárta rövidre Peti.
Lilla az ajtófélfának dőlve várt rá, amikor végre-valahára felért a másodikra. Rápillantott, a fejét csóválta.
– Figyelj, legközelebb nem várok – jelentette ki némi szemrehányással. – És igazán jól jönne már egy lakáskulcs. Tudod, egyébként is úgy volt, hogy a virágokat én öntözöm, ha kimész hozzá…
Ezzel a kijelentéssel mindent elrontott, de Peti nem hibáztatta, véletlenül csúszott ki a száján, bele sem gondolt.
– Tudom, tudom – kapott észbe a lány –, nem beszélünk róla. De Peti, felnőtt vagy, előbb-utóbb meg kell tanulnod kezelni ezeket a helyzeteket.
– Vacsorázni jöttél, vagy bölcsességeket osztogatni? – förmedt rá a fiú a tervezettnél paprikásabban. – Mert ne haragudj, de az utóbbihoz nincs sem hangulatom, sem pedig erőm.
A zárba dugta a kulcsot, kétszer elfordította, és már nyílt is az ajtó. Kornél-illat áradt feléjük. Tök mindegy, hányszor nyitotta ki az ablakokat, a fiú illatát még a fal is beitta.
Peti úgy érezte, nincs oka szomorúnak lenni, de ő már csak ilyen furcsán működött. Boldogok voltak Kornéllal. Lassan két éve együtt jártak, a kezdeti veszekedések is elmaradtak, összecsiszolódtak. Az egyetlen, amit nehezen bírt, az a hiánya.
– Bocs – paskolta meg a vállát Lilla. Lerúgta a cipőjét, kibújt a kabátjából, és a konyhába indult, kezében a lasangés dobozzal. – Tudod, hogy én másképp működöm. Simán lelépek három napra anyámékhoz úgy, hogy csak egy cetlit hagyok Andrásnak. Baromira igénylem a személyes teret, néha be is sokallok a másiktól. Valószínűleg neked ez fura lehet.
– Hát igen – bólintott Peti. – Nekem néha a sok is kevés.
Lilla felkacagott, és helyeslően bólogatott.
– Feltűnt. Mostanában sokat nyavalyogsz. És ezt ne vedd sértésnek, majd javulsz.
– Remélem. Egy teát? – kérdezte Peti, és a polc felé intett, ahol egymás után sorakoztak a teás dobozok. Kornél imádta. A hét minden napján más ízűt ivott. Peti elmosolyodott a kedves gondolatra, miközben vizet tett fel forrni.
– Erdei gyümölcsös? – ajánlotta Peti.
– Jó lesz.
– És holnap egyedül leszel? Semmi terv? – faggatózott Lilla. – Inkább egyedül ülsz itthon?
– Ez is egy opció, nem igaz? Kihasználom.
– Én beleőrülnék – felelte a lány. – Még sosem karácsonyoztam egyedül. Ha gondolod, átjöhetsz. Idén nem látogatnak meg András szülei. Jani papa betegeskedik, és jobbnak látják, ha otthon maradnak. Sajnálom, de igazság szerint annyira pörgött ez az év, hogy jó lesz kicsit felszusszanni és pihenni. Nem rendezünk nagy felhajtást, de van hely még egy barátnak.
Peti lecövekelt, az ajkán széles mosoly nyújtózkodott. Mit tehetett volna? Vigyorgott az ajánlat hallatán, jólesett a törődés.
– Jól van.
– Akkor holnap este?
– Majd érted jövök.
Peti a sütőbe tolta a lasagnét két percre. Míg melegedett, csöndben ültek és elkortyolgatták a teát. Van, amikor a hallgatásnak éppen annyira gyógyító ereje van, mint egy-egy mély beszélgetésnek. Lilla szeretetteljes pillantása, a jelenléte megnyugtatta.
Később elégedetten, már-már gondtalanul bújt ágyba. Nem hagyta, hogy újra megtalálják a negatív érzések, behunyta a szemét, és engedte, hogy elnyomja az álom. Rövidesen mégis visszarántotta egy hang a valóságba, a telefon jelzése, ahogy a csilingelés és a fény belehasított az éjszakába.
Kábán feltápászkodott, a készülék után nyúlt. Üzenetet kapott. Megnyitotta, elolvasta azt a néhány sort, ami feltűnt a képernyőn. Bár észre se vette volna…
Kornél: Végül elengedett a főnök, de lekéstem az utolsó járatról. 🙁
A szavak a lelkéig nyúltak, a szívét szorongatták, és Petinek már esélye sem volt elaludni, hajnalig forgolódott, végül feladta, és újra behunyta a szemét. Ez az ő balszerencséje.
II.
Karácsony reggel.
Peti álmosan nyújtózkodott az ágyban, zavarta a fény, ami a sötétítő résein szivárgott a szobába. Legszívesebben még órákig lustálkodott volna. Az álom és az ébrenlét határán egyensúlyozott, nem akart felkeni. Minek? Hiszen addig maradhatott az ágyban, ameddig akart.
A digitális óra számlapján fénylő piros számok szinte gúnyolva meredtek rá: 10:50. Feltápászkodott, és az éjjeli szekrényen felejtett teásbögréért nyúlt. A nap meleg fénye bebújt az ablakon, az arcát melengette, felkelésre ösztönözte. Mégis mi a franccal töltse a délelőttöt?
Ahogy behunyta a szemét – igen, engedélyezett magának még szigorúan tíz percet! –, Kornél arca rajzolódott ki a szemhéja sötétje mögött. A fiú mosolya. A göndör, szőke fürtök, amelyek az arcát keretezték. Hallotta a nevetését, a sóhaját, és ismét beléhasított a hiánya. Vágyott az ölelésére. A csókjára, amit mindig hosszúra nyújtott, és ő teljesen elveszett benne.
Kislattyogott a konyhába, bekapcsolta a vízmelegítőt, és amíg felforrt a kávénak szánt víz, a pultnak dőlt, az ujjával a márványlapon dobolt. Reggeli után talán ismét kimehetne a vásárba, és megvehetné a Kornélnak szánt ajándékát. Nem számít, hogy január elején jön csak haza – igen, még a szilvesztert is egyedül tölti –, bőven lenne ideje összeállítani a neki szánt meglepetését, mégsem tudott jobb elfoglaltságot találni magának. Lezuhanhatott volna a televízió elé is, hogy valami nevetségesen egyszerű vígjátékot bámuljon, de tudta, hogy kábé öt percig kötné le az aktuális film, aztán a gondolatai úgyis a fiúhoz terelődnének vissza.
Felöltözött, megitta a kávét, befalt két szelet lekváros pirítóst, aztán rendet tett a lakásban, és épp indulni készült, amikor a telefon bántóan élesen hasított a csendbe. Peti összerezzent, váratlanul érte a zaj.
– Akkor hányra menjünk érted? – csendült fel Lilla jókedvű hangja a vonal túloldalán.
– Hát, még nem gondolkodtam rajta.
– Gyorsan döntsd el! – sürgette a lány. – Még százezer dolgom van.
Peti felsóhajtott.
– Nem akarok teher lenni… – vágott bele megint.
– Ezt most fejezd be! Megbeszéltük, hogy átjössz. Ha ötre megyek, megfelel?
– Persze – egyezett bele a fiú. Megköszönte, és bontotta a vonalat. Jó is, hogy kimegy a vásárba. Annyira el volt foglalva Kornéllal, hogy egészen megfeledkezett Lilláékról… Pedig nem állíthat be üres kézzel, az száz.
*
Már az ajtóban állt, amikor kopogtak. Peti automatikusan kinyitotta, ki sem kukkantott a kulcslyukon, a következő pillanatban pedig Misa már a kézfejét nyaldosta, és a lábával a cipője orrán álldogált.
A fiú lenézett a krémszínű, vidám tekintetű labradorra, aztán lehajolt, és megvakargatta a füle tövét. A kutya készségesen dőlt a tenyerébe, akár egy macska, aki arra vágyik, hogy órák hosszat dögönyözzék. Peti elmosolyodott, mindig meglepte, hogy a kutyákban mennyi szeretet lakozik. Igazából már régóta vágyott egyre, de a főbérlő mereven elzárkózott minden állattól, ők pedig nem akarták áthágni a szerződésben lefektetett szabályokat.
– Szia – köszönt rá Levi. – Bocs, hogy csak így rád rontunk, de hoztam egy kis ajándékot.
Peti felállt, meglepetten pislogott Levire, miközben a fiú egy sötétzöld dobozt nyújtott felé. Ajándék? Hát erre nem számított.
– Hűha – reagálta le. – Igazán nem kellett volna…
– Semmiség.
Amikor Misa vad farokcsóválásba kezdett, Levi megpróbálta lenyugtatni a kutyát, aki mindenáron be akart szabadulni a lakásba, hogy végigszaglásszon mindent, és fusson jó pár kört.
– Merre mentek? – kérdezte Peti. – Én leugrom a vásárba. Be akarok szerezni pár dolgot.
– Karesz szüleihez.
– Idén náluk karácsonyoztok?
– Idén is – helyesbített Levi, míg Peti magára tekerte a sálját – igazából Kornélé, de a hónapok alatt teljesen eltulajdonította magának –, felvette a kabátját, és szorosan a fejébe húzta a fekete sapkáját, hogy még véletlenül se fázzon át.
– Ez általában úgy megy nálunk– folytatta Levi, míg kiléptek a folyosóra, és Peti bezárta az ajtót –, hogy szenteste a szenteste ott vagyunk, családi vacsi, meg minden más, aztán másnap itthon is ünnepelünk… Nem nagy program.
– Hát, érdekesebb, mint az enyém – csúszott ki a fiú száján.
Misa körbeugrálta a fiút, ezzel próbálta vigasztalni, az első lábával integetett, mint aki türelmetlen.. Peti némi fáziskéséssel ugyan, de rádöbbent, hogy pacsizni szeretne. Megmosolyogtatta az állat túlbuzgósága, a boldog elégedettség a barna szempárban.
– Kicsit hiperaktív – fűzte hozzá Levi. – Van itt egy jutalomfalat. Odaadod neki? – nyújtotta Peti felé.
A fiú elvette. Amint Misa meglátta, rögtön izgatott várakozás csillant a tekintetében, a farka olyan gyorsan járt, hogy mindössze egy elmosódó, barna folt volt a levegőben.
– Ügyes kis labrador vagy te – hízelgett a fiú. – Na, mutasd, mit tudsz! Ül! – utasította, és lám, a kutya azonnal teljesítette a parancsot, még vakkantott is egyet hozzá, aztán elkapta a felé dobott jutalomfalatot, amit elégedetten rágcsált el.
A kapuban elköszöntek egymástól. Peti megpaskolta Misa fejét, majdkezet ráztak Levivel.
– Boldog karácsonyt, Peti! És ne feledd, mindig akad némi szépség az ünnepekben.
*
Igazság szerint már a vásárban elszállt a hangulata az egésztől. A karácsonytól, a műmosolyoktól, a folyamatos bájolgástól, az emberek jelenlététől, akik boldog elégedettséggel lézengtek körülötte.
Peti semmi mást nem akart, csak Kornéllal lenni. Ezt pedig nem bírta elégszer ismételgetni magában. Hátha valósággá válik, ha sokszor mondogatja…
Talált egy zenélő hógomböt Lillának (megszállottan gyűjtögeti a hülye kütyüket és az ilyen-olyan dísztárgyakat), egy fahéjillatú, családi kiszerelésű tusfürdőt, és egy kis festmény, ami egy havas tájat ábrázolt. Az utóbbit Andrásnak ajándékozza, a férfi odáig van a festészetért, és mindig is fontosnak tartotta, hogy áldozzon a művészetre. Biztosan örülni fog a figyelmességnek – legalábbis a fiú nagyon remélte, hogy így lesz. Egy vagyont költött el, és amikor hazafelé tartott, rádöbbent, hogy Kornélnak az égvilágon semmit sem vett. Ez aztán jól elvette a kedvét, de már nem fordult vissza, ahhoz túlságosan fáradtnak érezte magát, meg eszébe jutott Levi ajándéka, és már mindennél jobban fel akarta bontani.
*
Hálásan lépett be a lakás melegébe. Ledobálta a ruháját, az ajándékokat ideiglenesen a fogas mellé tette, aztán a fürdő felé vette az irányt. Jócskán átfagyott, úgyhogy alig várta, hogy egy alapos, forró zuhanyt vegyen.
Hosszú percekig állt a zuhanyrózsa alatt, mire elzárta a vizet, megtörölközött, és felöltözött. A tükörben sápadt önmaga nézett vissza rá. Nem akart így megjelenni Lilláék előtt. Majd maximum ő is előveszi a műmosolyát…
Peti magára kapott egy fehér pólót és alsónadrágot, aztán kiment a nappaliba. A dohányzóasztalon álló ajándékdoboz némán hívogatta. Megpróbálta olyan óvatosan kibontani, hogy a zöld csomagolópapír ne sérüljön, mert szerette eltenni őket emlékbe, vagy egy olyan alkalomra, amikor szükség lehet rá. Ahogy leemelte a doboz tetejét, Kornél kézírása szembetűnően meredt rá. Kettőt pislogott, hátha csak képzelődött, de nem, tényleg Kornél szépen rótt szavait látta a barnás papíron.
Ugye, nem gondoltad, hogy meglepetés nélkül hagylak? 😉
Peti jólesően megborzongott,bizsergés járta át, ahogy a lap sarkára írt üzenetet elolvasta:Szeretlek.
A cetli alatt egy könyv lapult, hópelyhes könyvjelzővel, aminek a hátán szintén néhány sor várt rá: Annyit emlegetted, hogy most már muszáj volt megvennem neked. Jó olvasást!
Peti kiemelte a könyvet, nézte a meseszép borítót, majd random kinyitotta, a lapok közé szagolt. A jellegzetes, különleges könyvillat megcsapta az orrát. Behunyta a szemét, hagyta, hogy a boldogság cseppenként szivárogjon a testébe, és minden porcikáját elérje. Aztán amikor ismét lenézett a dobozra, hogy felmérje a tartalmát, észrevette a csokoládékat, a szaloncukrokat, és az alattuk lapuló cetlihalmot. Sorra kihajtogatta a piros post-iteket, és egymás mellé rendezte őket, hogy elolvashassa a rajtuk álló üzeneteket.
Boldog karácsonyt, Petim! – állt az elsőn.
Bár nem vagyok ott, szerettelek volna boldoggá tenni.
Tudom, hogy végtelenül cukormázas lehet, de nézd el nekem. 🙂
Egy kis játék vár rád, oké? Ígérem, olyan lesz, mintha ott lennék.
Peti elmosolyodott, ahogy az ujjbegyével végigsimított Kornél kézírásán, magába itta a szavakat, amelyeknek egészen biztos mágikus erejük volt, mert szárnyaló boldogságot érzett tőlük. Hirtelen eltörpült a tény, hogy párja több száz kilométerrel odébb van, a helyét az izgalom vette át.
A következő cetli még inkább felcsigázta: Emlékszel, hol készült az első közös képünk a lakásban? Ott vár rád valami 🙂
Zsebre vágta a papírfecnit, és már nyargalt is a hálószoba felé. Mégsem tudta, hol kezdje a kutakodást. Azon a bizonyos fotón az ágyon ülnek, egymáshoz bújnak, Kornél pedig a mellkasára hajtja a fejét, miközben ő elkészíti a szelfit. Végtelenül aranyos kép, Peti imádta.
Csak bámult maga elé, próbálta megfejteni a megfejthetetlent, amikor beugrott neki. Úgy gyúlt fel az agyában a megoldás, akár egy izzó fénye. Hát persze! Az ágyneműtartó, amit kéthavonta egyszer húztak ki, mert általában nem csukták össze az ágyat.
Ahogy kinyitotta a fiókot, ott lapult a meglepetése, karácsonyfás papírban. Peti úgy tépte fel a csomagolást, akár egy kisgyerek, aki már nem bír tovább várni. Még a lélegzete is elakadt, ahogy meglátta a fakeretbe foglalt képet… Azt a bizonyos szelfit, amiről Kornél beszélt. Túlcsordult érzelmekkel, azt sem tudta, mit gondoljon, mit érezzen, csak nézte a fotót, és a szívét a szeretet melege lepte el.
*
Most pedig kapcsold be a tévét, majd a DVD lejátszót is. 😉
Peti követte a leírtakat, mindent Kornél utasítása szerint csinált. Fel is csendült az All I Want For Chirstmas Is You dallama.
Úgy érezte, hogy újra és újra beleszeret párjába, bármennyire is nyálasan hangzott. Hiszen rajta kívül ki lehet még ennyire végtelenül figyelmes, hogy a lemezt a lejátszóban hagyja? Amikor egy hónappal ezelőtt itthon járt, Patrik nem is sejtette, hogy a párja már a karácsonyi meglepetésen gondolkodik. Talán ő maga is tartott tőle, hogy nem tud elszabadulni az ünnepekre.
Kornél mindent szépen kitervelt. Úgy helyezte el a meglepetéseket a lakásban, hogy a lebukás legkisebb esélyét is kizárja. Peti nem használta se az ágyneműtartót, se a lejátszót. Hihetetlen!
Ahogy Maria Carey hangja varázslatot hintett a lakásra, Peti behunyta a szemét, és a zeneszám végéig dúdolva ringott a dallamra. Két szó tört be a tudatába, amikor elhaltak az utolsó akkordok is: köszönöm, szeretlek.
*
A délután további részét azzal töltötte, hogy unalmában takarított, majd behurcolta a teraszra kitett fenyőfát. Három nappal ezelőtt vette, Lilla egyik ismerőse révén kedvezményesen jutott hozzá az ezüstfenyőhöz. Mindig is ilyenre vágyott. Tavaly csak műfát állítottak, de ő nem érezte karácsonynak a karácsonyt fenyőillat nélkül.
Ezúttal fehérbe öltöztette a fát. Hatalmas, fehér- és áttetsző üveggömböket aggatott az ágakra, végül ezüst festékspray-t fújt a tűlevelekre itt-ott, majd körbetekerte girlandokkal az egészet.
Csodálatos! – könyvelte el magában, amikor végre felszusszant, és a végeredményt szemlélte. Már csak a porcelánangyalt kellett felakasztania a legfelső ágára, és kész. Amikor ez is megtörtént, lőtt egy képet Kornélnak, de nem kapott rá választ. Ez kissé letörte, de rögtön összeszedte magát. Készülődnie kellett. Rettentően elrepült az idő… Fél óra, és itt lesz értem Lilla – döbbent rá.
Belebújt a szürke öltönyébe, némi parfümöt szórt magára, és természetesen igyekezett tökéletesre beállítani a haját. Épphogy elkészült, már csengettek is.
*
Peti szinte mindent elmesélt az autóút alatt: Kornél meglepetését, a cetliket, és azt, hogy mennyire boldog. Kicsit aggódott, hogy Lilláékra telepedik, pedig még csak nem is ő erőltette az estét. Remélte, hogy Andrást nem zavarja a dolog.
– Jó lesz, ne aggódj – vont vállat Lilla, látva barátja letört tekintetét. Peti az ablaknak döntötte a fejét, a város fényeit pásztázta. Csak egy pillanatra nézett a lány felé, éppen akkor, amikor egy piros lámpa előtt fékeztek le. Lilla elkapta a pillantását. – Bízz bennem.
Peti kényszeredetten ugyan, de elmosolyodott.
– Persze, nem is kételkedem. Majd bepótoljuk Kornéllal.
– Még mindig ezen pörögsz… – nyomott a gázra a lány, talán a kelleténél erősebben, mert az autó hangos, bőgő hangot okádott fel magából.
Végigmentek az Andrássyn, rövidesen pedig betérültek Lilláék utcájába. Peti kiemelte az ajándékzacskókat a hátsó ülésről, aztán a kapucsengőhöz sietett. Csontropogtató hideg uralkodott odakint.
– Tizenhét kulcs, ötvennégy-hatvannyolc – diktálta a kódot Lilla. – De várj meg.
Peti kinyitotta a lépcsőház ajtaját, és a könyökével támasztotta ki, míg várt. A lány rövidesen megérkezett, és a szűk résen keresztül besurrant a félhomályba.
*
Peti hallotta a lépcsőház csendjébe kiszűrődő karácsonyi dallamokat. Talán már százezerszer hallotta a Last Christmas-t, mégsem tudott ráunni. Számára ezek a zenék olyanok voltak, mint a Reszkessetek betörők-filmsorozat. Bár kívülről fújja az ember, minden csavart és meglepetést előre tud, mégis izgatottan ül le a televízió elé, és nézi végig minden év karácsonyán.
Ahogy nyílt az ajtó, András alakja tűnt fel előtte, de a világ rövidesen elsötétült, amikor valaki eltakarta a szemét. Peti elmosolyodott, ahogy felismerte Lilla ujjait. Csiklandós érzés volt, végigfutott a porcikáin.
– Mire készültök, srácok?
Lilla felnevetett, András pedig megfogta a kezét, és a nappali felé vezették őt. Peti elképzelni nem tudta, mi történik, de a szituáció már önmagában annyira izgalmasnak bizonyult, hogy az összes kérdés kifutott a fejéből. Inkább kíváncsian várt.
– Már csak pár lépés – suttogta Lilla. – És tádááám – kiáltott fel, aztán félrekapta a kezét.
*
És ott ült ő, a fa alatt, az arcán ezerwattos mosollyal. Peti szíve kihagyott, öröm és izgalom szárnyalt benne, melegen simogatta a boldogság, ahogy Kornél felé vetődött. Azt hitte, káprázik a szeme, de nem, az egész valóságos volt. Nem álmodott, nem képzelődött, Kornél itthon volt, és ez…
Karácsonyba öltöztette a lelkét.
VÉGE