Új remények
A fal sárga, rajta egy óra, aminek a másodpercmutatója reggel beragadt. Én a konyhaasztal melletti széken, állam a tenyerembe támasztva, az arcomon ott a járólappal való találkozás nyoma – kifelé jövet a fürdőből láttam az előszobatükörben. Szép sötétvörös, mintha egy művész elvont alkotását ábrázolná. Néhol világosabb, máshol sötétebb. Azokat az almákat juttatja eszembe, amiket nagymama fáiról szedtem. Azok a gyümölcsök az életet rejtették magukban, a sebem azonban a romlásra emlékeztet.
Nem bírok tükör elé állni és az arcomon lévő nyomokat bámulni. Nem megy. A fürdőszabait összetörtem, több kárt viszont nem akarok – ennyire azért még én sem vagyok mazochista.
Amióta észrevettem, hogy az óra nem üzemel rendesen, a csend még fojtogatóbb. Nincs az az apró kattogás, ami képes a legfeszültebb pillanatot is elviselhetőbbé tenni. Nincs semmi, csak hangok nélküli pillanatok.
Hosszú ideje nem vagyok boldog. A sötét percekben mindig elképzelem, milyen lehet a tiszta boldogság. Nem tudom, hogy valaha átéltem-e már.
Boldogság. A számban forgatom a szót, ízlelgetem, újra és újra suttogva kimondom, de semmi. Hiába küzdök ellene, ugyanaz a feszültség présel össze. Kár erőlködni.
Ahonnan én jövök, ott nem ismerik a boldogságot.
Növekszik bennem a kilátástalanság, a saját érzéseim gúnyolnak ki és taszítanak a mélybe.
Kamaszkorom kezdetén a festés nyugtatott meg. Aztán lemondtam róla, mert apám közölte, hogy a művészet a gyengék sportja. Nem ellenkezhettem, különben megvert. A hátamon lévő csíkok emlékeztetnek arra, amikor nemet mondtam neki, amikor megpróbáltam ellenszegülni… Mindenért fájdalommal fizettem.
Rettegés rettegést követett, ebből állt a gyerekkorom.
Most itt vagyok. Ülök a sárga fal előtt, fölöttem az óra, aminek a másodpercmutatója meg se moccan.
Az öcsém jó párszor keresett telefonon, de kinyomtam.
Évekig nem beszéltünk. Évekig semmit nem tudtam róluk. Aztán bekövetkezett a tragédia, és hirtelen eszükbe jutottam…
Érdekes, hogy a szenvedés gyakran mennyire összekovácsolja az embereket. Egy zsinórra fűzi őket, akár egy lánc apró szemeit, hogy együttes erővel küzdjenek a fájdalom ellen. Én nem kértem ebből – ezért nem akartam az öcsémmel beszélni.
A kezem az asztalra engedem, és a lakkozott felületen dobolok. Eszembe jut anyám üzenete, amit azonnal töröltem. A rohadt életbe! Rohadt-rohadt-rohadt-rohadt-rohadt…
Könnyek égetik a szemem. Nem a veszteség gyötör, sokkal inkább a hiány. Hiányolom, hogy összetartó család, normális gyerekkor nélkül nőttem fel.
Már tizenöt évesen kitaszítottak a nagyvilágba, akár egy zsák kacatot, amire semmi szükség. A dolgaimat utánam hajigálták, közben meg mindenfélének elhordtak, ami kifért a szájukon. Úgy csináltak, mintha lomtalanítás lenne. Kidobtak az életükből, mert nem feleltem meg az elvárásaiknak. Mert más voltam.
Buzi – mondták nekem. – Ki-ba-szott buzi!
Mivel rájöttek erre a felettébb fontos, számukra elnézhetetlen tényre, már nem volt maradásom otthon. Magát az ördögöt látták bennem.
Ökölbe szorul a kezem. Elég ebből! Megpróbálom eltemetni az emlékeket, bár annak örülnék a legjobban, ha a gyökerüknél fogva tudnám kitépni őket magamból. Egytől egyig.
Hogy mi történt? Mi az, ami ennyire megbénít, ami miatt alig bírok levegőt venni, mert úgy érzem, minden sóhaj fáj és éget?
Meghalt apám. Ma hajnalban, álmában.
Nem lehet tudni, mi miatt. Nincs pontos diagnózis, az orvosok egyelőre nem nyilatkoznak. Ezt anyu írta le üzenetben, de nem válaszoltam rá, azt is automatikusan töröltem.
Épp borotválkoztam. A telefonom a kád szélén hevert, egy ismeretlen dallamot dúdoltam, miközben észrevettem a felvillanó üzenetet, és elolvastam a képernyőn álló szavakat.
Elolvastam, aztán egyszerűen a tükörre vágtam. Újra, újra és újra. A falba is belebokszoltam, és addig ütöttem, amíg már annyira fájt a karom, hogy képtelen voltam felemelni.
Összeestem. A padlóra zuhantam, véresen és szilánkosan. Az arcom a hideg kőnek csattant – a fájdalom intenzív volt, leírhatatlan. Akkor szereztem a vörös foltot, ami most is csillapíthatatlanul lüktet és ég.
Az ő arcát képzeltem a tükör helyére.
Nem a gyász borított ki. A mámor volt az oka. Az az elsöprő győzelem, amire nem létezik szó, nincs olyan földi nyelv, amivel ki lehetne fejezni.
Megkönnyebbülés? Igen.
Egész életemben úgy éreztem, apám árnyékként követ. Hogy még akkor is ott van mögöttem, amikor valójában nem is, és mindenről megvan a maga zord véleménye.
Amikor kiderült, hogy meleg vagyok, a csuklómnál fogva rángatott a pajtába. Falusi férfi volt, a maga beszűkült gondolkodásmódjával és arroganciájával együtt. Egyszerűnek akart látni, olyannak, aki megfelel az elvárásainak, de ez nem jött össze.
Véresre vert. Nem az első alkalom volt, hogy bántalmazott, de az első, hogy a vérem is kiserkent. Addig ütött a vesszővel, míg vörös hurkák nem látszódtak a fenekemen. Ordítva könyörögtem, hogy hagyja abba, de ő csak ütött… ütött és ütött. Ráadásként párszor belém rúgott hatalmas, sáros bakancsával.
Élvezte, hogy felnyögök, hogy kiszalad minden levegő a tüdőmből. Élvezte a bűnös hatalmat, hogy uralkodhat fölöttem, hogy azt tehet velem, amit akar. Megrészegítette.
Ezután kidobtak. Többé látni sem akartak. Nyilván az anyám és az öcsém sem, mert az eset után egy szót nem szóltak. Hallgattak.
Mindez tizenegy éve történt, pedig olyan, mintha ma lett volna. Tisztán emlékszem a pajta szénaillatára, és még hallom a vessző suhogását is a csendben, ahogy újra és újra lecsap rám.
A falra emelem a tekintetem.
Sárga, rajta a faliórával, aminek még mindig nem mozdul az egyik mutatója. Az viszont jól látom, hogy mindjárt kettő van…
Megfordul a fejemben, hogy elmegyek, hogy a sírja fölött mondom el neki, azt, amit akkor nem tudtam…
Hamar döntök: fölösleges, semmi értelme jelenetet rendezni. Apám azt kapja, amit kiérdemelt magának. Nem kell a friss földre köpnöm, nem kell meggyaláznom ahhoz, hogy nyugtalan álma legyen.
Sokáig ülök mozdulatlanul, és meredten bámulom a falat, mintha bármi érdekeset látnék rajta. Tanácstalan vagyok, fogalmam sincs, pontosan milyen érzések kavarognak bennem. Egy biztos: kicsit olyan, mint eső után kilépni a megtisztult világba.
Másnap és harmadnap otthon vagyok. Nem így terveztem a szabadságom, de a sors pofátlanul megviccelt. A negyedik napon azonban megelégelem a magányt. Kicsípem magam, egy kis púderrel elfedem az arcomon lévő halvány foltot, és máris indulásra készen állok.
Van egy helyi bár. Bírom, mert nagyon szabad, nyitottak a melegekre is, és mindig olyan remek a légkör, hogy az ember nem akar lelépni. Általában zárásig maradok, sőt, sokszor még a pultossal is elbeszélgetek, aki egyre szimpatikusabb.
Kiderül, hogy ma zenés est van. Egy kevésbé ismert, de annál jobb zenekar lép fel. Jazzt játszanak, amit imádok, úgyhogy máris jól kezdődik az éjszakám. Rengetegen vannak; beletelik egy kis időbe, mire a pultnál kötök ki.
A fiú ma nem a pult mögött áll, hanem mellette az egyik oszlopnak támaszkodik lazán, és rám mosolyog. Az a mosoly most a világot jelenti számomra.
– Csak beugrottam – néz rám. – Reménykedtem, hogy itt talállak.
Meglepnek a szavai, önkéntelenül elmosolyodom.
– A vendégem vagy – kiabálja túl a zenét, és int, hogy sétáljak be a pult mögé. Csillog a szeme, ahogy rám néz. Az arcát kék fény világítja meg, miközben egy-egy koktélt kever magunknak. Figyelem az ügyességét és a gyorsaságát – teljesen lenyűgöz. Ez ám a profizmus!
– Ma elmondod, amibe múltkor belekezdtél? – kérdezi, és a kezembe nyomja a narancsszínű italt. Hálálkodva veszem el, és kimegyünk a hátsó udvarra, mert a nagy hangzavartól nem halljuk egymást.
A csillagos ég úgy feszül fölöttünk, akár egy fehér konfettikkel teleszórt sötétkék vászon. Egy darabig az eget pásztázom, aztán a fiú markáns arcára téved a tekintetem, és mesélni kezdek.
Később már kéz a kézben ülünk a verandalépcsőn, és ő arra ösztönöz:
– Adj egy esélyt a családodnak. Sosem késő, talán minden jóra fordul.
– Talán.
Rám mosolyog. A bizalom a szemében az új reményem szikrája.
Ülünk, hosszú ideig ülünk, és együtt várjuk meg a hajnalt – egy új nap kezdetét.
VÉGE
Kedves Olvasó!
Örömmel tölt el, hogy elolvastad a novellámat. Szívesen fogadom a véleményeket! Nagyon örülnék pár hozzászólásnak. 🙂 Hihetetlenül fontosnak tartom az olvasói visszajelzéseket! Olyan, mint az üzemanyag: szükségem van rá ahhoz, hogy jól működjek. Köszönöm!