Újabb szösszenettel szeretnénk meglepni benneteket, ismét csak Betty Forester tollából! Jó olvasást hozzá :)
Zselében járok, körülöttem feketeség, mintha az üresség végtelenjében kóborolnék. Álmodom, tudom, hogy álmodom, mégis rettegek. Teljesen elvesztem, semmit sem látok, csak tapogatózom. Félek, bármelyik pillanatban elbotolhatok, pedig biztosan nem fogok, annyira üres minden. Hogy mióta vagyok itt? Fogalmam sincs. Bolyongok a semmiben és a mindenben. Nincs vége, és lehet, hogy tere sincs. Lehet, csak körözök egy szobában. Izzadok, nem mozog a levegő, de van, mert lélegzem, eddig nem fogyott el, ezért hiszem, hogy végtelen. Az időnek nincs jelentősége, nem is tudom felmérni, csak néha, amikor hangokat hallok. Távolról, épp csak. Néha sikoly, néha nyögés, de volt már kiabálás is, mint amikor valaki veszekszik, máskor meg olyan fájdalommal teli, hogy beleremegek, és én is érzem a zsigereimben a kínt. Ilyenkor igyekszem elérni a hangokat, de elmosódnak a semmiben, mire ott lehetnék. Egy ideje megint csend van, lelassultam, belefáradtam a végtelen gyaloglásba. Nem tapogatózom, lehajtott fejjel emelem egyik lábam a másik után, reménykedem, hogy egyszer mégis véget ér, de nem…
Villanás – talán nem is volt. Aztán megint, bordó, inkább vörös. Halványan, de ahogy lüktetve ismétlődik, egyre biztosabb vagyok benne. Megszaporázom a lépteim, hogy elérjem. Most nem hagyhatom veszni, ez talán a kiút. Rohanni kezdek, már látom a fény forrását. Vörös, de nem egy pont, inkább csövek. Vibráló neoncsövek, egyre közelebb, egyre zúgóbban, hallom az elektromos zümmögést. A csövek sokasodnak, eszeveszett három dimenziós labirintust alkotva borulnak körém. A belőlük áradó forróság éget, nem érhetek hozzá egyikhez sem, különben megégek.
Hangok érkeznek, már közel sem olyan távoliak. Újabb sikolyok, eszelősek, mintha a kínjukba valami perverz kéj vegyülne. Elhúzódom a csövek forróságától, tántorogva próbálok átsiklani mellettük. Az éles fények kontrasztjában úgy érzem, centikre tőlem falak húzódnak.
– Ne érj hozzám! – sikít a fülembe egy nő.
Rémülten pördülök meg, a hátam a csőhöz ér, megéget, a bőröm füstösen szaglik, miközben felüvöltök. A nő előttem a semmiben lóg, a karja és a lába négyfelé feszítve, mintha valami láthatatlan erő húzná és tartaná. Belőle jön a sikoly, a haja vértől csatakosan tapad a mellére. Lassan felemeli a fejét, a szeme vörösen ragyog, arcán sátáni vigyor, és teljesen pucér.
– Te is a falra kerülsz! – fröcsögi felém.
Elszörnyedve bámulok rá, majd hirtelen elfordulok, és rohanni kezdek. Nem érdekelnek a csövek, hadonászva török utat magamnak. Beletelik néhány másodpercbe, mire ráeszmélek, hogy nem törnek, hanem elhajlanak előlem. Puhán bársonyos szalagként tekeregnek körülöttem, végül lecsúsznak. A lábam előtt hevernek, csiklandoznak, miközben látom, hogy zsugorodva, ráccsá alakulnak. Pár pillanattal később már egy takaró hever előttem, piros négyzetes mintájú. A rácsok tűzben izzanak, ahogy az anyag hullámzóan emelkedik és süllyed. Hangos nyögések szakadnak fel alóla, mintha valaki szenvedélyesen szeretkezne. Egy férfi nyög minden lökésnél, és egy nő liheg alatta. Megborzongok, persze nincs rá okom, mégis taszít, számomra nem ez a természetes.
Lassan megkerülöm őket, az áttetsző anyagon át látom, hogy a férfi bőre izzik a minta alatt. Égeti őt is, mint engem, amikor még neon volt. A kéjes nyögések fájdalmassá válnak, a szenvedély szenvedéssé alakul. Hirtelen felemeli a fejét:
– Segíts, Damian, kérlek!
Jesszus, hisz ez Travis!
– Hogy kerülsz ide? – térdelek elé, és megfogom az arcát.
– Nem tudom, nem akartam, ezt a nőt sem akarom, segíts!
A takaróért nyúlok, hogy lerántsam róla, de hozzátapad a testéhez, a sikolya vérfagyasztó, a szemem előtt hamvad porrá.
– NEEEEEE!
Verejtéktől csatakosan ülök fel az ágyban. Kis idő kell, hogy felfogjam, otthon vagyok, a hálószobában, mellettem Travis szuszog békésen. Álom volt, egy őrült rémálom. Minden rendben van, az élet a maga útját járja, a férjem él, nem porladt el… Álmodik, biztosan szebbet, mint én.
– Segíts, nem akarom a nőt!