Szeretnéd másképp is látni a világot? Olvass Szivárványálom könyvet!
Szeretettel kívánunk békés, boldog karácsonyt minden kedves olvasónknak!
A jókívánság mellé hoztunk egy kis olvasnivalót is,
fogadjátok szeretettel Hajnal Kitti karácsonyi novelláját. ♥

How Did the Tradition of Christmas Trees Start? | Britannica

– Erre hogy akartok még csúcsdíszt is tenni?

A fenyőfa majdnem a plafonig ért, centik választották el tőle. Szép, terebélyes ágai voltak, Robi elképzelte, milyen szépen fognak rajta mutatni a díszek, nem szívesen csonkította volna meg csupán azért, hogy kerüljön rá egy plusz kiegészítő.

– Üreges belül, ráfér! – legyintett a bátyja, ő pedig ráhagyta. Emiatt nem fog vitázni karácsonykor.

Az igazat megvallva, egy nappal korábban, mint karácsony. Ő ugyanis azt hazudta, dolgozik szenteste, ezért hozták előre a fenyő öltöztetését. Valójában csak a második napon fog dolgozni, de a párjával akart ünnepelni, ezt viszont nem merte a családja orrára kötni a világ minden kincséért sem.

– Három ilyen nagy fiú, és együtt díszítik a fát, nekem csak annyi dolgom van, hogy hátradőljek.

Az apja olyan büszkeséggel nézett végig rajtuk, hogy Robi árulónak érezte magát. A hallgatás jó ideje marta, folyamatosan halogatta a vallomást, aztán mire észbe kapott, majd két év szaladt el komoly kapcsolatban anélkül, hogy színt vallott volna. Persze a párja nem sürgette, adott elég időt, magával vitte a saját szüleihez, egyetlen pillanatra sem éreztette vele, hogy megfosztja őt valamitől. Robiban azonban egyre gyűlt a frusztráltság, furdalta a lelkiismerete, hazugságokba kényszerült, ahogyan most is.

– Nagyon szép lesz! – jegyezte meg az édesanyja is, miközben leereszkedett az apja mellé, a fotel karfájára. Robi imádta nézni őket, az apja karját az anyja derekán, a mosolyukat. Szerette, hogy annyi barátjával ellentétben, neki még együtt vannak a szülei, szeretik egymást, csodás gyerekkorral ajándékozták meg, támogatják a tanulmányaiban, mindenben, amiben csak tudják… miközben ő hallgat. Hazudik. Fél, hogy összetöri ezt a tökéletességet azzal, aki valójában.

A telefonja megszólalt, kimentette őt a gondolatai örvényéből. Rápillantott a kijelzőre, majd bocsánatkérőn elmosolyodott, és kifelé intett. Nem ment messzire, csupán a konyha magányába, a finom süteményillatba. Ezer közül felismerte a házi bejgliét.

– Szia! – köszönt bele a vonalba, vidámságot erőltetve a hangjára.

– Szia, minden rendben?

Ez hiányzott. Pár órája váltak el, de visszavágyott a biztonságos ölelésbe. Az életébe, amit titokban ugyan, de jó ideje magáénak tudhatott.

– Aha. Fát díszítünk.

– Nagyobb, mint a miénk?

– Plafonig ér, mint minden évben. Apa gondoskodik róla, hogy a legszebb fa legyen a miénk. Olyan érzéke van, komolyan… – ecsetelte, észre sem véve, hogy dől belőle a szó. A párja halkan kuncogott.

– A miénk kicsi, de formás! – jegyezte meg méltatlankodva.

– Imádom – ismerte el Robi. Felidézte a saját nappalijukban hagyott méteres fát, azzal a kevés dísszel, amit gyorsan beszereztek, mielőtt mindkettejüket beszippantotta a munka. – Hiányzol.

– Te is. Alig várom, hogy újra lássalak.

– Én is.

– Akkor tedd le, hogy hamarabb teljen az idő.

– Rendben. Szeretlek!

– Én is.

Robi direkt nem kapcsolt lámpát. A sötétben álldogált, bámult kifelé az udvarra. Emlékezett, hányszor borította hó a kiskertet, a már árválkodó kutyaólból úgy kellett kiásni Morgót. A durva teleknek nyoma sem maradt, elillantak, mint az ő kölyökévei.

– De elbújtál!

Robi rajtakapottan süllyesztette a zsebébe a mobilt. Barna mellé lépett, követte a tekintetét, de valószínűleg unalmasnak találta az elé táruló képet, mert hamar megszólalt.

– Mit bámulsz?

– Eszembe jutott a tél, amikor belepte a hó még a kutyaházat is.

Barna nevetett. Ő kisfiú volt még, Robi azt hitte, talán el is feledte az egészet, de már ebből tudta, hogy tévedett.

– Anya aznap hagyta el a karkötőjét, arra emlékszel? Hetek múlva találtuk meg.

Robi elvigyorodott. Történetesen ő volt a megtaláló.

– Karácsonyra kapta, majdnem dráma lett belőle, pedig apa nem haragudott.

– Bezzeg nagyiék. Hú, mennyire sápítoztak, kész téboly volt.

Robi engedte, hogy átjárják az emlékek. Vidáman pillantott az öccsére, meglepte a komolyság, amit viszonzásul kapott.

– Tényleg dolgozol holnap?

Nem számított rá, hogy valaki átlát az álcán, és kérdőre is vonja. A dolog váratlanul érte, őszinteséggel reagált.

– Nem, a párommal karácsonyozom.

Barna hümmögve bólogatott, majd kihalászott egy szaloncukrot a zsebéből, és felé nyújtotta. Voltaképp tilos volt karácsony második napjáig hozzányúlniuk, de ők ketten mindig is tilosban jártak, ha édességről volt szó, és fedezték is egymást.

– Nem semmi. És ez miért titok? Maximum azt mondanák, hozd el őt is.

– Pont ezt szeretném elkerülni – sóhajtotta Robi, felkeltve a testvére érdeklődését.

– Na, miért?

– Bonyolult.

– Miért bonyolult? Fiú, mi? – kérdezett rá. Robi megütközve bámult rá bosszú percekig, mielőtt Barna elnevette magát. – Ez nem tragédia. Ha nem jöttél volna rá, mind tudjuk, hogy mizu.

– Hogy mondtad?

Barna felmordult. Felé fordult, két kezét a vállára tette, és hosszasan bámult a szemébe.

– Bocs, ha tőlem kell megtudnod, de teljesen nyilvánvaló az egész család számára, hogy a te párodnak sosem a mellmérete lesz a téma.

– Hogy mi van?

– Innentől átveszem én – szólalt meg az édesapjuk. Robi szívverése kihagyott egy ütemet, ahogy meghallotta a férfi hangját. Barna válaszképp visszament a nappaliba, egyedül hagyta őt a félelmeivel.

– Apa – suttogta, mire a férfi megveregette a vállát.

– Na mi az? Ne mondd, hogy neked is az elveszett karkötő rejtélye jutott eszedbe az udvarról.

– Pont az.

Az apja nevetett. Mély, öblös, vidám hangon, Robi magába szippantotta, mint az éltető oxigént.

– Tehát hogy hívják?

– Lóri.

A név gyónásként, megkönnyebbülten gördült le Robi nyelvéről, nem tudatosan, voltaképp fel sem fogta azonnal. Amikor megtörtént, rémülten meredt az apjára.

– És miért hallgattál róla?

Robi sokszor sokféleképp elképzelte már ezt a szituációt, de egészen a megvalósulásig sosem az jelentette a gondot, hogy miért nem beszélt róla.

– Mert…

– Mert?

Robi mély lélegzetet vett.

– Mert akkor el kellett volna mondanom, hogy meleg vagyok.

Kint volt. A falióra hangosan kattogott, szinte számon kérte, üldözte, kíméletlenül jelezte a másodpercek száguldását.

– Ahogy az öcséd említette, ez nyílt titok. Szerintem te jöttél rá utoljára. Az egyetemen, nem igaz?

Robi attól tartott, a tüdeje nem bírja el a lélegzetvételeit. Nagy kortyokban, sokkosan vette őket.

– Igen.

– Elég sokáig tartott. És merre van ez a Lóri? – érdeklődött csevegő hangnemben az apja, miközben Robi még mindig a sokkot dolgozta fel.

– Az egyik panzióban. Velem akart jönni, azért mondtam, hogy nem alszom itthon.

Voltaképp tartott tőle, hogy már ezzel lebukik, arra viszont nem számított, hogy az egész sokkal hamarabb megtörténik. Egy kis szobát vettek ki pár percre, hogy együtt tölthessék az éjszakát.

– Miért ott? Hívd át! A halászléből egy egész hadsereg jóllakik. Anyád odáig lesz, ha megismerheti.

Az apja ismét megveregette a vállát, és elsétált mellette, otthagyva a fiatal férfit a gondolataival. Jó néhány pillanatra szüksége volt, mielőtt a füléhez bírta emelni a mobilt.

– Vacsoráztál már?