Hajnal Kitti Kávé című novellája olvasói ajándékként készült a Harmónia – Két lélekre hangolva című regénye mellé.
A férfi a konyhapultnak dőlt. Az álom még épphogy csak elillant, de nem hiányolta, mert megint rémesen aludt. Meg sem tudta volna mondani, mikor pihente ki magát igazán, pedig az esetek többségében korán kidőlt.
A szájához emelte a bögrét. A jellegzetes illat bekúszott az orrába, mélyet szippantott a kellemes aromából. Mindig ő maga darálta, és bár nem használt drága kávét, szerette a minőséget, ahogy a különlegességeket is. A karamell pedig az egyik kedvence volt.
Az ízétől rögtön jobban érezte magát. Frissnek ugyan nem, a hatás majd csak lassan jön, ahogy máskor is, de a rossz hangulata mintha sokat oldódott volna néhány korty után. Lehunyta a szemét, élvezte a csendet. Néhány percig, utána ugyanis nyílt a hálószoba ajtaja, ő pedig akaratlanul elhúzta a száját. Ma reggel megint elmegy legalább egy óra, mire kiteszi a kölyköt a lakásából.
– Jó reggelt!
– Neked is! Jól aludtál?
Mindig ugyanazokat az udvariassági köröket futották. Unalmas is lehetett volna, de valójában, ha mélyen magába nézett, még mindig jobbnak találta, mint egyedül ébredni. Azt hónapokig csinálta, és majd beleőrült. Sosem szerette, ha nincs kihez szólni.
Az exével a szakítás hirtelen jött. Két év, két rohadtul boldog, szenvedélyes év, és mire megszokta, mire tényleg számított, mintha kitépték volna az életéből. Sokáig azt hitte, talpra sem áll, bármennyire nevetségesnek is tűnt, akárhányszor kimondta. A sajnálkozó tekinteteket pedig még jobban utálta, mint a tudatot, hogy egyedül maradt. Hogy nem volt elég.
– Ma is korán mész be? – érdeklődött a fiú, ő pedig figyelmen kívül akarta hagyni a hangjában megbúvó reménykedést.
– Azt tervezem.
– Kár.
Ezúttal zavarta a fiú hangjában vibráló csalódottság, mintha ismét nehezebb lett volna rávenni a búcsúra. Valószínűleg akkor hibázott igazán nagyot, amikor először engedte, hogy nála töltse az éjszakát, és nem dobta ki azonnal a lepedőakrobatika után, ahogy az összes többit. De őt már korábbról is ismerte, és nehezen kapta meg, hetekbe telt, mire beadta neki a derekát. Bunkóság lett volna, ha nem marasztalja akkor este. Sejthette volna, hogy ez lesz belőle.
– Miért, nincs dolgod? – Nem akart ilyen nyers lenni, úgyhogy gyorsan hozzátette: – Ilyenkor nem órád van?
– Bármikor el tudom lógni, ha úgy gondolnánk.
A fiú szavaiban ajánlat lapult, meglepve kapta magát azon, hogy közel van az elcsábuláshoz. Még egy kis idő, újabb kellemes érintések. Szerette a fiú érintéseit. Tűz volt bennük, mégis simogatták. Gyorsan el kellett terelnie a figyelmét, mielőtt meggondolatlanul igent mond.
– Kérsz kávét? – kérdezte mintegy mellékesen, a fiú válaszára azonban nem teljesen így számított.
– Aha. Az alsó polcon van a bögrém.
A férfi beledermedt a mozdulatba. A szekrényre pillantott, szinte égette a fogantyú, amikor megfogta, hogy kinyithassa, és ránézhessen a polcra. A tekintetét nem tudta levenni a fekete bögréről. Vajon mikor került oda? Hogyan nem vette észre? És mégis mit jelent ez? Továbblépést?
– Hoztam neked egy olyan kávét, amit még nem láttam nálad. Vaníliás. Eredetileg meg szeretettelek volna lepni, de sajnos hamarabb felkeltél. Talán… holnap kipróbálhatnánk. Csinálhatok reggelit is, mit szólsz? Tudok főzni.
A férfi úgy érezte, mintha nem kapna levegőt. Szédült, melléöntötte a kávét, de még csak fel sem szisszent, ahogy a forróság a bőrét érte. Kérdések ezrei dübörögtek benne. Jól érti egyáltalán? Akarja ő ezt? Készen áll egy újabb kapcsolatra? Újabb lehetséges csalódásra?
A fiú halkan hümmögött, közvetlenül mögött, kiragadva ezzel a gondolataiból. Lehet, hogy percek óta nem reagál, komplett hülyét csinálva magából.
– Sokkot kaptál?
Az érintés egyszerre segített és ártott. Elvett a káoszból, és a sokszorosára emelte azt. Az ölelés, amit kapott, még inkább elbizonytalanította, ugyanakkor automatikusan csúsztak az ujjai a fiúéra.
– Olyasmi – ismerte el kelletlenül.
– Ha szeretnéd, tehetünk úgy, mintha ez meg sem történt volna – ajánlotta a fiú, miközben végigcsúsztatta az ajkát a férfi nyakán, lágyan megkóstolva a bőrét. – Vagy együtt tölthetjük a ma éjszakát, a holnap reggelt, és akár… Rajtad múlik.
A férfi megfordult, ismét a pultnak támaszkodott, felnézett a fiúra, aki elszántan tartotta a szemkontaktust. A férfi abban a pillanatban biztosan tudta, hogy elveszett.
– Jó. Holnap úgysem sietek.
Talán nem kellene beengednie az életébe. De amikor nem figyelt, már nyitva hagyta az ajtót, és a fiú besétált, ráadásul megtalálta az utat a szívéhez is.
A férfi szerette a gondolatot, hogy nincs egyedül.