Szeretnéd másképp is látni a világot? Olvass Szivárványálom könyvet!

Mi is készülünk a Pride-ra. Az alkalomból egy régi, de aktuális novellával kedveskedünk nektek. A coming out mindenkinek más. Egy saját történet, egyéni félelmekkel, más-más nehézségekkel. Néha könnyebb, néha nehezebb, esetenként örökre elásott titokként sosem történik meg. Most hoztunk egy variációt, Hajnal Kitti Vallomás című novelláját, amely első kötetünkben, a Lélekcseppekben jelent meg néhány évvel ezelőtt. Bár kitalált történet, akár valóság is lehetne. Ha úgy érzed, segítene valakinek, oszd meg ezt a novellát! Ha úgy érzed, és megtisztelsz vele minket, oszd meg a saját történeted! Ez az időszak most még inkább az összefogásé. Nem lehetünk láthatatlanok. A napokban pedig izgalmas hírekkel érkezünk, kövessétek az oldalt!

 

Hajnal Kitti: Vallomás

 

Reggel óta szorít a mellkasom. Nem tényleges, fizikai fájdalom, inkább csak lelki síkon létezik, de attól még ott van, fojtogat, mintha nem kapnék tőle levegőt. Szeretnék elfutni a mai nap elől, pedig nincs rajtam külső nyomás, én jelöltem ki ezt a szép szombatot arra, hogy túlessek azon, amin évekkel ezelőtt kellett volna. Mégis legszívesebben bebújnék a takaró alá, mint egy félős kisgyerek az ágy alá képzelt szörnyek elől. Elég nevetséges gondolat, ha az ember a negyvenet tölti be.

– Jól nézel ki. El sem engedlek.

Elmosolyodom a bókot hallva, és végigmérem a tükörképem. Szembetűnően kitettem magamért, inget húztam, az öltönyöm új, még sosem viseltem. Pedig nem ünnepségre megyek, csak színt vallani. Egy sima, hétköznapi darab bőven elegendő lenne, nem is tudom, miért ezt vettem fel. Talán azért, hogy bátorságot merítsek belőle. Ha így van, akkor nagyon nem jött össze.

– Majd elmondom máskor – szólalok meg. A párom hozzám lép, az állát a vállamra támasztja, miközben nyugtatóan végigsimítja a karomat. Ismerem, ellenkezni fog, és hiába tudom, hogy az én érdekemben teszi, legszívesebben megkérném, hogy csak hagyjon megfutamodni.

– Nem. Megígérted magadnak, hogy negyvenéves korodig bevallod. Holnap lesz a születésnapod. Hová akarod halogatni? Míg meg nem hal? Tényleg ezt szeretnéd?

Megrázom a fejemet. Igaza van, de attól még nagyon nehéz elhatároznom magam, és elindulni. Mint aki kivégzőosztag elé készül…

– Fogalmam sincs, mikor jövök haza.

– Én itt leszek. Várni foglak akkor is, ha pár óra múlva érsz vissza, és akkor is, ha csak holnap. Bármennyire fogsz hiányozni, én bízom benne, hogy csak holnap este találkozunk – teszi hozzá, majd elenged, kimegy a fürdőből. Utána szólok.

– Szeretlek.

– Tudom – lép vissza egy pillanatra, és elmosolyodik. – Én is. Szedd össze magad!

Még egy utolsó pillantást vetek a tükörképemre. Frissen borotválkoztam, tegnap voltam fodrásznál. Az apám utálja, ha torzonborz a frizurám, a kedvéért soron kívül beiktattam egy hajnyírást. Annyira igyekszem megfelelni az elvárásainak, hogy elfelejtettem, én jobban szeretem, ha hosszabb. Butaság, mennyi mindenre képesek vagyunk más kedvéért. Pedig pont végre önmagam akarok lenni előtte, erre tessék…

Ez felbosszant. Egy árnyalatnyit csak, pont annyira, hogy erőt vegyek magamon és elinduljak.

Az autóban ülve folyamatosan azon gondolkodom, hogyan kezdjek bele. Forgatom a szavakat, és végül rádöbbenek: mentegetőzöm. Pedig nincs miért. Rendezett életet élek, stabil párkapcsolatom van, remek munkám, odaadó barátaim. Mégis, amikor arra kerül a sor, hogy a hetvenéves, egész életét falun töltő, maradi apám elé álljak, gyomorgörcs kap el. Úgy érzem, az ő reakciója mindent jelent, pedig tudom, hogy túlélem, akármi is történjék.

Rövidnek tűnik az út, bár legalább három órába telik, mire bekanyarodok a régi, ismerős ház elé. Amint kiszállok az autóból, megcsap a tipikus falusi levegő, hallom a kutyák csaholását, valahonnan bicikliző gyerekek zaja csapja meg a fülemet. Én viszont csak álldogálok a kapu előtt, mint aki nem is haza jött, és szorongatom a kezemben a kulcsot. Sóhajtva dugom a zárba, majd gyors léptekkel átszelem az udvart.

– Apa!

Minden olyan, mint azelőtt. Tíz éve semmi sem változott, mintha apám eltökélte volna, hogy mindent úgy hagy, ahogy még édesanyám életében volt. Talán így is van.

Belépek az ebédlőbe, a pillantásom az asztalra esik. Most magához képest üres, egy kis bolti sütemény árválkodik csak rajta. Édesapám ismer, mennyire édesszájú vagyok, mindig vásárol valamit, amikor jövök. Bár édesanyám házi réteseit semmi sem múlhatja felül, ezt mindketten tudjuk.

Gyerekkoromban ez az asztal volt a központ. Itt ebédeltünk, itt írtam a leckémet, itt játszottam néha az elemlámpa fényénél, amikor elment az áram, és órákig vissza sem jött. Ma valahogy elképzelni sem tudom, hogy ennyi ideig villany nélkül legyek. A város és a technika elsöpörte a gyerekkornak ezt a mozzanatát, pedig akadtak vidám pillanatai. Megváltozott a világ, akárcsak én.

– Már aggódtam. – Röviden megölel, nevet, ahogy végigmér. – De kicsípted magad! Csak nem valami hivatalos ügyet intéztél indulás előtt?

– Nem. Ma ilyen hangulatom van – felelem, és leülök vele szemben. Felém tolja a süteményt, de most egy falatot sem bírnék lenyomni a torkomon. Majd talán később, ha még lesz rá módom. Inkább témát váltok, őt faggatom. – Hogy vagy? Minden rendben itthon?

– Á, unalmas itt már minden…

Hallgatom, ahogy mesél. Lehet, hogy neki úgy tűnik, semmi izgalmas nem történik vele, én viszont mindig meglepődök, mennyire apró dolgok is fontosak számára. Az új postástól kezdve a faluház felújításáig mindenről beszámol, míg én csak csendben figyelek.

Szeretem a hangját. Mindig így beszélt hozzám, nyugodt türelemmel, amikor tanítgatott. Akár százszor is képes volt elmagyarázni, megmutatni valamit. Bátorított, hogy ne adjam fel. Biztos vagyok benne, hogy hatalmas szerepe van abban, hogy azzá váltam, aki ma vagyok. Csak remélhetem, hogy ha végül el kell válnom tőle, legalább a béke egy részét megőrizzük. Ha mást nem, az emlékeimben megmarad…

– Mi ez a fancsali ábrázat?

Összerezzenek. Még nem készültem fel, szükségem lenne több időre, de úgy érzem, elfogyott, most kell bátornak lennem. Túl sokáig húztam, megérdemli, hogy őszinte legyek hozzá. Belefáradtam, hogy álarcot viseljek előtte.

– Azért jöttem, hogy elmondjak valamit.

Megakadok, rögtön az elején. Édesapám türelmesen vár egy darabig, végül sürgetően megszólal:

– Akkor mondd!

– Nem ennyire egyszerű…

– Miért? Csak nem követtél el valamit?

Az öreg tekintete gyanakvóan villan rám. Gyorsan megrázom a fejemet. Már a gondolatot sem bírom, hogy rosszat feltételez rólam. Tulajdonképpen ez állított meg egészen idáig. Hiába jó a kapcsolatunk, eddig attól rettegtem, hogy ha elárulom neki, ez megváltozik. Még most sem tudnám elviselni, de semmiképp sem akarom, hogy ő is úgy távozzon, mint édesanyám: túl hirtelen ahhoz, hogy erőt vegyek magamon, és lerántsam a leplet életem legnagyobb titkáról. Ami további titkokat szült az évek hosszú sora alatt…

– Nem.

– Akkor? Felcsináltál valakit?

Nem tehetek róla, elnevetem magam. Micsoda lehetetlen elképzelés! A jókedvem azonban nem tart sokáig, mert kitartóan bámul, szinte szuggerál, hogy végre áruljam el, mi a baj. Pedig baj, az nincs, legalábbis őszintén remélem.

Nagy lélegzetet veszek, túl sokat is a mondandómhoz, és lassan, burkoltan belekezdek. Még a szavakkal is húzom az elkerülhetetlent. Pedig eltökéltem, hogy ezúttal nem megyek haza addig, amíg be nem avatom.

– Nem, de… van valakim egy ideje. Pontosabban hat éve.

Elkerekednek a szemei, a szája enyhén tátva, aztán megkeményedik a tekintete, és én ösztönösen kicsire próbálom összehúzni magam a haragja elől.

– Hat éve?! És mi a bánatért hallgattál róla eddig? Az apád vagyok, miért titkolsz előttem ilyesmit? – fakad ki, de a mérge hamar tovaszáll, ahogy mindig. Ő ilyen, néha nagyon könnyen dühbe gurul, de azonnal le is higgad. Most is keresi a kifogásokat számomra, azt boncolgatja, mi okom lehetett a hallgatásra. Meglepne, ha kitalálná. – Vagy házas?

– Nem.

– Akkor nem értelek, fiam. Mit vétett az a lány, hogy így a homályban hagytad?

Az jut eszembe, hogy ez mennyire találó megfogalmazás. Árnyékban vagyok, amióta az eszemet tudom, és félek kijönni a fényre. Akkor is, ha szükségem van erre, vágyom a megkönnyebbülésre. Egyszer azt mondtam, feloldozásra. Pedig még csak nem is vétettem, legalábbis nem érzem úgy, hogy így lenne. Akkor miért nem könnyebb?

Remeg a kezem. Látom, ahogy az ujjaim rezegnek a levegőben, így összefűzöm őket, és az asztalra támaszkodom. Előbb-utóbb túl kell lennem rajta, felesleges tovább húzni. De annyira nehéz kinyitni a számat, és kiejteni azokat a szavakat…

– Egy férfival élek együtt.

Súlyos a csend. Fojtogat, kínoz, mégsem bírom felemelni a tekintetemet, apám szemébe nézni. Várok, feszülten és reménykedve. Bízom benne, hogy legalább egy picit jól fogadja.

– Meleg vagy?

– Igen.

A vallomásért egy hatalmas, ideges sóhaj a jutalmam, és valahol itt hal meg bennem a remény. Percekig nem is válaszol, nem tudom megfejteni, mi bujkál a hangjában, amikor végre megteszi.

– Negyven évvel ezelőtt a karomban tartottalak. Miért most kell megtudnom, ennyi idő után?

– Sajnálom – motyogom lehajtott fejjel, és ömleni kezd belőlem a szó. – Viszont csodálatos ember. Harminchat éves, orvos, és boldog vagyok vele. Kérlek, én…

– Nem ezt kérdeztem.

Elmossa az áradatot, ami kikívánkozik belőlem. Pedig annyi mindenről akarok mesélni neki. A találkozásunkról, az együtt töltött időről, hogy mit szeretek benne…

– Nem mertem.

– Miért nem?

Felkel, a szék csikorgása ijesztőnek hat a beállt csendben. Elmegy mellettem, és tudom, hogy a pálinkáért indul. Feszült várakozás borul rám, nem merem sürgetni. Ráér még hallanom az ítéletét.

Megtorpan, megszorítja a vállam, amikor mögém ér. Meglepetten pillantok fel, de nem rám néz, maga elé réved.

– Boldognak kell lenni, fiam. Én azóta nem vágyom erre, mióta anyád itt hagyott. Csak azt akarom már az élettől, hogy te az legyél.

Kiszöknek a szemhéjam alól a könnyek, esélyem sincs megállítani őket. Édesapám elenged, folytatja az útját, aztán ráérősen visszaballag a helyére. Újra leül velem szemben, tölt magának, kérdés nélkül nekem is. Elém tolja a poharat, és komolyan rám emeli a tekintetét.

– Ne szégyelld, hogy sírsz. A titkok már csak ilyenek. Fájnak, ha végre utat törnek. Csak ne mondd el a keresztapádnak! Nem szívesen verném be a képét, ha buzizni kezd itt nekem.

Bamba vigyor költözik az arcomra. Igazság szerint annyira nem mertem hinni ebben a forgatókönyvben, hogy el sem képzeltem, milyen lenne. Közben pedig iszonyúan bánt, hogy nem bíztam benne. Ismerem, tudom, hogy szeret, és úgy tűnik, a saját félelmeimmel csak megkeserítettem az életemet. Időt vettem el az őszinteségtől.

– Köszönöm.

– Mit? Hogy nem keverek le egyet? Megérdemelnéd, amiért eddig hazudtál – feleli morcosan, és én valóban szégyellem magam.

– Tudom.

– Anyád tudta?

– Nem.

Ez fájó pont. Édesanyám túl hirtelen távozott ahhoz, hogy megérjen bennem az elhatározás. Úgy halt meg, hogy a lelkem egy részének a kulcsát sosem adhattam át neki. Ez örökké bántani fog.

Apám felém emeli a poharat. Ez kiránt az önostorozásból, visszatérít a jelenbe, és én előre akarok nézni.

– Arra, hogy nincs több titok!

Koccintunk. Az erős alkohol végigmarja a torkom, keserű ízzel borítja be a számat, és elcsépeltnek hangzik, de édesebbnek érzem, mint eddig bármikor.

Édesapám elismerően csettint a nyelvével. Leteszi a poharat gondosan maga elé, aztán furcsán elmosolyodik.

– Szóval férfi. Hát, jól van, ezt is el kell fogadni. Te választod, nem én – mondja, nem is tudom, melyikünknek. – Na, mesélj róla! Remélem, a pálinkát bírja!

– Nem igazán iszik. Módjával, nagy ritkán. Mint mondtam, orvos…

Ezer éve el akartam mesélni neki mindezt. Ömlenek belőlem a szavak, megállíthatatlanul, de nem is szakít félbe, csendben figyel. Mire észbe kapok, besötétedik, csak a gyomrom korgása jelzi, hogy ma reggelin kívül még nem ettem mást.

Vacsora közben édesapám ismét meglep.

– Szeretném megismerni. Hívd el karácsonykor!

Ez a legszebb álmaimat is felülmúlja, mégis tiltakozom. Még le se parkolnánk, már az egész falu rólunk suttogna. Nem vagyok benne biztos, hogy erre is fel van készülve.

– Én arra gondoltam, hogy esetleg eljöhetnél te hozzánk. Érted jövök – felelem, de ő átlát rajtam, megcsóválja a fejét.

– Nem akarod, hogy híre menjen, ugye? Nem érdekel, mit beszélnek. Engem már nem tudnak kikezdeni.

– Szeretném, ha látnád az otthonomat – módosítom az ajánlatom, mire elmosolyodik.

– Ez már más beszéd.

 

Ha értesülni akarsz a legfrissebb hírekről, kövesd a Facebook oldalunkat is:

Szivárványálom könyvek