Kedves Olvasóink! Ezúttal Hajnal Kitti Vékony jég című hamarosan e-book formátumban megjelenő regényéből hoztunk ízelítőt, pontosabban a teljes első fejezetet. Szeretettel kívánunk jó olvasást! És ne feledjétek: véleményt írni, megosztani ér! 🙂
1.
Megint nem veszi fel azt a rohadt telefont. Fogalmam sincs, egyáltalán minek neki, mikor néha órákig kell hívogatnom, mire méltóztat reagálni. Tegnap megbeszéltük, hogy együtt futunk, de ezek szerint arra is lusta, hogy lemondja a közös programot.
A kulcsom gond nélkül fordul a zárban, de amint az előszobába lépek, ledermedek. Ismeretlen, mégis ismerős cipő látványa fogad, én pedig idegesen fújtatva dobom le a táskámat a földre. Lehet, hogy jobb lenne egyszerűen elfelejteni az egészet, és kifelé indulni, de tudnom kell. Végigcsörtetek a lakáson, benyitok a hálóba. Pont az van, amit sejtettem. A kezem a kilincsen, miközben magamban vívódom, hogy kezdjek el üvölteni, vagy hagyjam a fenébe.
– Jó reggelt! – szólalok meg végül hangosan, mire az ágyban fekvő egyik alak riadtan ugrik meg.
– Ú, basszus, Matt… – suttogja, én viszont már el is fordítom a tekintetemet.
– Hagyd, nem kell a szöveg! – állítom le, és addig szuggerálom a páros másik tagját, míg kegyeskedik megmozdulni. – Stephen?
– Mi van? – motyogja félálomban, bennem meg felmegy a pumpa.
– A helyzet melyik részével kezdjem?
Nagyot szusszanva kinyitja a szemét, és kómásan felül az ágyban. A takaró a derekára hullik, és ha tippelhetem, alatta pont semmit nem visel. Kérdőn rám néz, aztán oldalra pillant.
– Ja, bocs – rántja meg a vállát.
– Ugye tudod, hogy kurvára elegem van belőled? – kérdezem dühösen, pedig tudom, hogy úgysem hatja meg a mérgem. Most is csak visszadől a párnára, és magára rángatja az ágyneműt.
– Mondtam, hogy bocs.
– El tudom képzelni, mennyire bánod – vágom rá, és nem is törődöm a szobában rohamtempóban öltöző másik pasival. Egy hónapja randizok vele, de úgy tűnik, ez egyedül engem izgat. Komolyan nem hiszem el!
Veszek egy mély lélegzetet.
– Gondolom, egyedül futok – mondom, Stephen pedig csak morog valamit a párnába, amit szerintem jobb is, hogy nem hallok. – Baszd meg, mellesleg!
– Megtörtént – dünnyögi, én pedig ezt a pillanatot választom, hogy üvöltés helyett kifelé vegyem az irányt. Útközben felkapom a farmerját, és erővel hozzávágom, mire fájdalmasan nyög fel.
– Mielőtt elviharzol, feldobsz egy kávét?
– Menj a picsába! – dohogok, mégis a konyhába megyek. Elindítom a kávéfőzőt, aztán becsapom magam után a bejárati ajtót. Úgyis tudja, hogy egy kör után visszamegyek, mert minden durva pofátlansága ellenére, képtelen vagyok haragudni rá. Akkor se, ha mocsok módon megint lenyúlta a fiúmat. Akiért, mellesleg, ezek után úgy érzem, baromira nem kár. De akkor is!
A konditerembe sietek, hogy kimozogjam magamból az idegbajt. Kicsit nagyobb erővel esek a futópadnak, így hamar kifulladok, és a fal mellé ülve lihegem ki magam.
Szívesen mondanám, hogy már nem hat meg ez az egész, de igenis bosszant. Szerintem ez Stephennél valami perverzió, hogy mindig arra mozdul rá, akire én. Még az sem lehet, hogy egyezik az ízlésünk, mert már próbáltam olyat felszedni, akiről tudtam, hogy rohadtul nem jön be neki, és láss csodát, rögtön érdekessé vált. Ha meg kérdőre vonom, kiröhög és nem hajlandó foglalkozni a dologgal, a végén pedig én érzem úgy, hogy hisztizek. Fogalmam sincs, hogyan éri el, hogy ne akarjam beverni a képét, de eddig eszembe se jutott még soha komolyan elküldeni a fenébe. Ezt tudja, sőt csúnyán ki is használja, és persze mindenki engem tart baleknak. Lehet benne valami.
Talán az a gond, hogy ő bárki ágyába fejest ugrik, én viszont nem. Még mindig él bennem a romantikus, aki randizni szeretne és komoly kapcsolatba kezdeni. Aztán jön Stephen, aki bebizonyítja, hogy úgysem érdemes rá a kiszemelt. Morbid módon olykor arra gondolok, hogy meg kéne köszönnöm neki.
Feltápászkodom, és valami kevésbé fárasztó gépet választok, amivel nem tudok kárt tenni magamban.
Amikor épp nagyon elegem van, legszívesebben feladnám az egész álmodozást, de nekem mégsem megy, hogy előbb dugok, aztán ismerkedem. Az egyéjszakásaimat sosem tudnám komolyan venni, az a problémám.
Stephen más, minden tekintetben a szöges ellentétem. Neki eszébe se jut, hogy hosszú távra tervezzen. Kinézi, megszerzi, eldobja. Én így nem bírnék élni, de ez már az én bajom.
Kimerülésig edzek, aztán hazamegyek, beállok a zuhany alá, és sajnálom magam. Estére bulit beszéltünk meg, de már semmi kedvem az egészhez. Stephen ért hozzá, hogyan rombolja porig a hangulatomat, és néha én is elcsodálkozom azon, hogy az önbizalmamat még nem sikerült neki. Persze ez is csak azért van, mert ha a tükörbe nézek, egy jóképű, húszas pasi néz vissza rám, és ilyenkor hálát adok a sorsnak, hogy legalább könnyű dolgom van, ha ismét próbálkozni akarnék. Mondjuk a mai nap után leginkább csak leinni szeretném magam…
Mire felocsúdok, már a klub vidáman hangos, villódzó fényes hangulatába burkolva ücsörgök. A szivárvány minden színe felvillan körülöttem, én viszont a szürkénél is homályosabbnak érzem magam. Előttem egy kitöltött pohár ízesített vodka, én mégis csak bámulok a semmibe…
– Nagyon elgondolkodtál – dobja le magát mellém Craig. Felnézek rá. Látszik rajta, hogy eddig táncolt, fekete haja csapzottan simul a fejére. Kér egy martinit, visszafordul hozzám, és előre sejtem, hogy nem úszom meg a kérdést. – Hol az a helyes barna, akivel a múltkor láttalak?
– Nem tudom, és nem is érdekel – próbálom rövidre zárni a témát, de ahogy a barátomat ismerem, sikertelenül.
– Na – komorul el. – Mi történt?
– Stephen történt.
Craig a főiskola óta az egyik legjobb barátom, így pontosan tisztában van vele, hogy ez a rövid mondat mit is takar. Lemondóan felsóhajt.
– Már megint?
– Igen – nevetek fel, de csöppnyi boldogság sincs a hangomban. A hallható keserűség még engem is mellbe vág. Inkább megkapaszkodom a poharamban, mintha az bármit segítene. Az a baj, hogy ha iszom, kijön rajtam az összes frusztráció, és depresszióba süllyedek ahelyett, hogy Stephent üvölteném le. – Már megint – húzom le az italt. Végigégeti a torkomat, de meg sem érzem.
– Mi az istenért hagyod, hogy ezt csinálja veled?
– Miért, mégis mit csináljak? – pillantok rá szomorúan.
– Nem tudom. Küldd el a francba…
Ingatni kezdem a fejem, de csupán annyit érek el, hogy elszédülök.
– A legjobb barátom – szólalok meg. – Ilyenért mégsem küldhetem el a fenébe.
– Nem? – vonja fel Craig a szemöldökét. – Hát én úgy elzavarnám a picsába, hogy vissza se találna!
Annyiszor lejátszódott már köztünk ez a beszélgetés, mégsem kopott meg az éle. Tudom, hogy jót akar, ebbe viszont nincs beleszólása. Stephen az én dolgom, és még akkor sem bírom elviselni, ha valaki bántja, ha miattam teszi. Rosszul vagyok összerakva, ez van. Inkább kérek egy újabb kört, és próbálom kerülni Craig tekintetét.
– Komolyan, Matt… – kezdene bele, de végül fejcsóválva legyint. Feladja, aminek örülök. Meddő vita, évek óta zajlik. Nem kedveli Stephent. Mondanám, hogy ez fordítva is igaz, de Stephent hidegen hagyja Craig, minden tekintetben. Jobb is, mert ha oda-vissza fújnának egymásra, tuti megzakkannék.
– Na mizújs, fiúkák? Miért vágtok ilyen savanyú pofát? – ül le a mellettem lévő bárszékre az emlegetett. Beletúr kócos, szőke hajába, és rám villant egy mosolyt. Nem tehetek róla, viszonzom.
– Még kérdezed? – támad neki azonnal Craig.
– Craig, hagyd… – próbálkozom csillapítani. Stephen gúnyosan felhúzza a szemöldökét, és a másik oldalamra tekint.
– Valami gondod van?
– Azon kívül, hogy undorító módon megint benyúltad a pasiját?
– Ugyan már – vonja meg a vállát hanyagul Stephen. – Jött ő magától is.
– Azt a pofátlan… – hápog Craig felháborodva. Mit ne mondjak, néha nem tudok nem egyetérteni vele. Azért teszek még egy apró kísérletet, hogy befejezzék a szócsatát.
– Elég legyen már!
– De komolyan! Volt valaha olyan pasid, akit nem szedett el? – érdeklődik Craig, nekem meg gondolkodnom sem kell a válaszon.
– Nem.
– Mennyi is volt a leghosszabb kapcsolatod eddig? – faggat tovább. Szintén azonnali választ kap.
– Két hónap.
– Nehezen adta magát – kotyog közbe Stephen. Erre még én is leesett állal fordulok felé. – Most mi van? Te akarsz komoly kapcsolatot. Én csak tesztelem, megérnek-e pár hétnél többet…
Lehúzza az italát, és lelép. Elképedve bámulok utána.
– Én tuti kinyírnám… – jegyzi meg Craig. Most erre mit mondhatnék? Inkább a csendesebb módját választom a dühöngésnek, és lerészegedem. Talán még alkalmi légyottra is rávehető lennék, de rögtön az első próbálkozásom úgy végződik, hogy a semmiből megjelenik Stephen, és hazacibál. Egész úton veszekszem vele, mert nem elég, hogy a pasimat elszedi, még vigasztalódni sem hagy, de nem igazán hatja meg egyetlen fejéhez vágott sértésem se.
Színjózannak tűnik, pedig tudom, hogy nem az. Sosem értettem, hogy képes ilyen piszok gyorsan kijózanodni. Fél órával ezelőtt még viszonylag ittasnak látszott, most meg ő támogat haza, sőt még a cipőmet is kifűzi, mint egy gyereknek. Behúz a hálóba, és az ágyamat kezdi elrendezni, hogy lefekhessek. Egyedül, mert ő úgy látja jónak. Szemét.
– Utállak – mondom neki még egyszer durcásan, de csak felpillant rám és vigyorog. Hát bekaphatja!
Ennél a gondolatomnál kiegyenesedik, én meg végigmérem. A haja rakoncátlan tincsekben terül el a fején, a szeme csillogása még árulkodik az este elfogyasztott alkoholmennyiségről. A tekintetem lejjebb siklik, végig szolidan izmos mellkasán, formás csípőjén. Látom az arcán a meglepettséget, de nem zavartatom magam, hanem két lépéssel áthidalom a köztünk lévő távolságot, a kezem az arcára csúsztatom, és összeérintem az ajkunkat. Elakad a lélegzete. A csókom erőteljes, mégis váratlanul ér, hogy viszonzásra talál. Ez felbátorít, egyre vadabbá válok, és Stephen hozzám idomul, pedig nagyon jól tudom, hogy extrémen ritka, hogy ő bárkinek bármit is irányítani engedjen.
El kell szakadnom tőle, hogy levegőhöz jussak. A száját nézem, ahogy zihál. Iszonyatosan szexi, muszáj még egyszer megérintenem.
– Mit művelsz, Matty? – súgja a szavakat.
– Nem nyilvánvaló? Búfelejtek.
Elhajol előlem, majdnem elveszítem az egyensúlyomat. Távolabb lép, és újra hozzálát, hogy megágyazzon nekem.
– Aludd ki magad, Matt! – mondja közben színtelen hangon, bennem meg felmegy a pumpa. Nem hiszem el, hogy ezek után van pofája visszautasítani!
– Most mi van? – kérdezem dühösen. Stephen erre felém fordul, végre hajlandó rám nézni. Megint az a szokásos, gúnyos pillantás, a tréfásan felfelé ívelő szemöldök.
– Majdnem rám másztál, az van – közli, sugallva, hogy most akár el is süllyedhetnék zavaromban. A francba, igaza van, de attól még mérges vagyok!
– Én már nem is vagyok jó neked?
– Ne beszélj hülyeséget.
Ledobom a pólómat, ha már ágyba akar dugni. Szeme se rebben, folytatja a megkezdett műveletet.
– Vagy már úgyis beraktál a gyűjteménybe, így nem izgi? – vágom még hozzá, mire elképed.
– Józanodj ki! – sóhajtja türelmetlenül. – Kezdesz bosszantani. Ígérem, legközelebb szíves örömest nyújtok neked segédkezet… vagy farkat – vigyorog rám szemtelenül. Ezzel végképp beteszi a kiskaput, kedvem lenne letörölni az arcáról azt a fensőbbséges mosolyt.
– Menj a fenébe!
Elröhögi magát. Közelebb mozdul, de csupán az arcomra nyom egy puszit.
– Holnap csak megbánnád.
Utánavágom a párnát, de elvétem. Hallom, hogy záródik a bejárati ajtó. Rosszkedvűen terülök el az ágyon, mégis szinte rögtön elnyom az álom.
Szörnyű fejfájással kelek, ráadásul amint mozdulok, a hányinger is elkap. Rohadt sokat ihattam, bár egyébként sem bírom túl jól a másnapokat. Hosszú percekbe telik, mire ráveszem magam, hogy kivánszorogjak a fürdőbe, pedig a szükség már nagyon kerget. Végül a gyomrom is bukfencet hány a mozdulatsorra, remekül indul a reggel. Beállok a zuhany alá, de nem merem túl forróra állítani a vizet, mert még mindig szédülök. A mai napom valószínűleg szenvedéssel fog telni. Vajon lemondtam tegnap a mai edzést, vagy…
Azt… a… rohadt!
Beugrik, hogy este Stephen hozott haza, én pedig megkíséreltem berántani az ágyamba. Biztos napokig az orrom alá fogja dörgölni, hogy képes voltam rámozdulni, pedig ő tehet róla, hogy olyan állapotba kerültem. Próbálok nem emlékezni, de visszakúsznak az agyamba a képek. Szinte érzem Stephen csókját, a reggeli merevedésemnek meg pont ennyi kell. Na, azt már nem! Nem fogok pont rá gondolni…
Gyorsan lemosdom, és elzárom a csapot. Az a baj, hogy ha beiszok, a következő napom azzal telik, hogy megpróbálok elbújni a ciki emlékek elől. Stephen elől viszont nehéz lesz. Lefogadom, hogy hamarosan itt terem, és egész nap rajtam fog szórakozni. Inkább beveszek egy aszpirint, aztán visszafekszem aludni.
Nem csalódom, egy óra múlva meghallom a matatást a zárnál, és megkísérlek lelkiekben felkészülni Stephen humorára.
– Jó reggelt! – köszön vidáman mosolyogva. Nyögve húzom magamra a paplant.
– Azt.
– De rossz a kedved.
– Halál másnapos vagyok – ismerem be, és ekkor röhög ki először. Leül az ágyam szélére, onnan cukkol.
– Azt nem csodálom. Vicces részeg voltál éjjel.
– Örülök, hogy feldobtam az estéd – morgom. Sikerül rosszul megválogatni a szavaim, ő meg ki is használja az alkalmat.
– Hát megpróbáltad, az kétségtelen.
– És te annyira tiltakoztál, hogy hajaj – felelem, mire megvonja a vállát. Nem úgy tűnik, mintha nagyon érdekelné, hogy tegnap részegségemben el akartam csábítani.
– Úgysem gondoltad komolyan.
– Honnan tudod?
– Ismerlek?
– Hm.
Fogalmam sincs, honnan jön az ötlet, de elkapom a karját, és lehúzom magamhoz az ágyra. Fölé gördülve lehajolok, hogy megcsókoljam. Érzem a szíve dübörgését, látom a csodálkozást a szemében, és nem bírom tovább, elnevetem magam.
– Bocs, nem megy.
– Zakkant vagy! – vágja rá, és lelök magáról. – Még szívatni se tudsz rendesen.
– Biztos vagy benne? – húzom fel incselkedően a szemöldököm, mire megdob egy gúnyos pillantással.
– Ki kell, hogy ábrándítsalak, én még egyszer nem fekszem alád. Egyszeri lehetőség volt, magadra vess, hogy nem emlékszel rá. Pedig felejthetetlen vagyok.
Erről ritkán beszélünk. Négy éve egyszer sikeresen összegabalyodtunk, és egy ágyban kötöttünk ki. Stephen szerint remek volt, nekem viszont totálisan kiesett az az este. Ami nagy kár, mert sosem gondoltam volna, hogy hagyná magát nekem. Ahogy ő szokta mondani, mindketten a faroknak ugyanazon oldalán szeretünk állni.
– Ezt cáfolom – cukkolom tovább, mire felszusszan. Oké, aláírom, ez csúnya volt.
– Bekaphatod. Csak az emlékezés kedvéért.
– Álmodozz!
Elgondolkodva mered rám, de rögtön visszaköltözik az arcára a játékosság.
– Két perc alatt leszednélek a lábadról.
– Fogadsz is?
Nyekkenve terülök el az ágyon. Stephen csókja szenvedélyes, erőteljes és fullasztó, szinte beleprésel a matracba, nekem pedig azonnal kiröppen minden tiltakozás a fejemből. Átkarolom a nyakát, próbálom közelebb húzni, még ha ez lehetetlen is. Érzem, hogy felforrósodik a testem, az oldalamon végigfutó ujjai reszkető borzongást váltanak ki belőlem. Kiszakítja magát az ölelésemből.
– Nem volt két perc – suttogja a számra, nekem viszont nem esik le egyből, mit akar ezzel. Elfut a méreg.
– Takarodj a picsába!
Fekszem a hátamon, kapkodom a levegőt, a szemem szorosan lehunyva, és tényleg igyekszem lehiggadni. Szinte hozzám sem nyúlt, én meg rögtön a nevemet is elfelejtettem. Basszus, kezdem érteni, hogy csábít el bárkit rekordidő alatt. Dühös vagyok, amiért képes volt kipróbálni rajtam a tudását. Én provokáltam, ez tény, de akkor is!
– Mondom én, felülmúlhatatlan vagyok! – vonja le hihetetlenül éles elmével a következtetést, én meg nyögve takarom el a szememet. A takarót felesleges lenne magamra rángatnom, mert pontosan tudja, milyen hatást ért el nálam. Káromkodni támad kedvem.
– És egy beképzelt, egoista pöcs! – vágom rá. Ellököm, és felkelek, mire abbahagyja a nevetést.
– Most mi bajod?
– Unom a játszmáid.
– Jó, akkor puffogj, Matt – hagyja rám, és kifelé indul a szobából. – Emlékeztetnélek, hogy csak játék volt, és te kezdted – teszi hozzá, mielőtt magamra hagy.
Nem is értem, miért reagáltam így. Talán a frusztráltság teszi, talán a tegnapi események, vagy a tény, hogy még mindig nem értem, miért mászik bele a románcaimba. A legjobb barátom, és folyamatosan azon van, hogy bebizonyítsa, senkinek sem kellek. Néha eszembe jut, hogy talán szerelmes belém, aztán gyorsan ki is röhögöm magam a morbid ötletért.
– Bocs – motyogom magam elé a konyhába lépve. Stephen épp reggelit készít nekem így délután kettő táján, de csak megvonja a vállát. Nem haragszik. Miért is tenné?