Meghoztuk a harmadik novellát, jó olvasás kívánunk hozzá! 🙂
Sam Wilberry: Lábnyomok
„A víz megül, a könny megül,
Betör a nyár a falakon”
– Pilinszky János
Szeretek a széllel szembe menni. Imádom a lüktető város izgalmát, a levegőben remegő hangokat, a fülem mellett el-elröppenő madárdalt, ahogy a Gellért-hegyen kutyagolok fölfelé. Lassan elszenderedik a város, a sötétség súlytalan, fekete fátyolként terít be mindent. Amióta a belvárosban lakom, esténként mindig kiszököm az éjszakába, céltalanul bóklászok, olyan mint egy gyermeki csíny: elszökni otthonról, idegen helyeken hagyni magamból egy láthatatlan darabot. Egy sarki kávézóban az ujjlenyomatom, ruhásboltban a parfümöm illatát, a Duna-parton a lépteim nyomát, villamoson az elsuttogott szavaim, hátha rátalál valakire a kívánságom. Jól tudom, kissé különc vagyok, minden apróság számít nekem, mindenbe belelátok valamit. De számomra ez a valódi izgalom – az apró dolgokat jelentéssel felruházni.
Vonz a vízen tükröződő város látványa. Nyugodt és csillogó, lubickolok az érzésben, nyugalommal tölt el. Felsétálok a magasba, falevelek susognak verset az éjszakába, pár percre megállok, behunyom a szemem, felélénkít a hűvös szellő, a természet szelíd zenéje.
Pont azon a padon ül a fiú, ahol egy korábbi estén is láttam. Öngyújtó lángja lobban az éjszakába, meggyullad a cigaretta. Szitálni kezd az eső, a mellette magasló, terebélyes lombkoronájú fa sötétzöld esernyőként védi. Az ég felé tartom a tenyerem, mókás a cseppek csiklandozása, másodpercekig mozdulatlanul állok. Aztán továbbmegyek. Túlságosan közel óvakodom hozzá, észreveszem, hogy a pad széléhez nyúl, fekete esernyőt fog a kezébe, kinyitja.
Nincs itt senki más, csak én és ő, két idegen az éjszaka sötét örvényében. Annyival jobb idekint! Utálom a négy fal közötti létezést, nekem látni kell az életet, érezni, megtapasztalni, megismerni az ízét.
Visszanézek, le a békésen hömpölygő folyóra, a vízfelszínen megcsillanó fények sötét láncra fűzött gyöngyszemek. Ha tehetségem lenne a festéshez, csodákra lennék képes, de be kell érnem a képzelettel.
Valami koppan, a hang egyre közelebb ér hozzám. Ahogy lebámulok, észreveszem az öngyújtóját. A cipőm orráig csúszott, a kikövezett úton. Utánanyúlok, felemelem. A fiú meg se rezzen. Észreveszem, hogy olvas. Az ölébe fektetett könyvet a telefonja halványfehér fényével világítja meg.
Közelebb lépek hozzá, összerezzen, amikor megérintem a vállát, a könyv lecsúszik a lábáról, ő pedig idegesen fölszusszan, utánakap. Mindhiába, a kötet fűben landol.
– Basszus, vizes lett! – panaszolja. Ekkor néz fel rám. A holdfény rávetül az arcára, zöld ékkő a szeme. Összeakad a tekintetünk, másodpercekig nem ereszt. – Nincs se apróm, se semmim, csak egy kis nyugalomra vágyom…
– Nem vagyok hajléktalan – mondom. – Csak elgurult az öngyújtód. Tessék, vedd el – nyújtom felé a tenyerem. Tétovázik, aztán elteszi. Az ujjbegye kellemesen meleg, ahogy a bőrömet végigsimítja.
– Ne haragudj, nem láttalak jól a sötétben – szabadkozik.
Elfogynak a szavak, kitart, elterül közöttünk a csend. Az ujjai között forgatja az öngyújtót. Le-fel, le-fel.
– Nem fázol?– kérdezem, amikor feltűnik, hogy szeptember ellenére rövid ujjúban dekkol. Azért esténként egy lenge kardigán már jól jön. Én fázósabb vagyok, ilyenkor már előveszem a kabátom.
– Nem eléggé – von vállat.
Letelepszem mellé. Néhány pillanatig még a könyvvel babrál, valami szépirodalmi regényt olvashat, vékony, keménytáblás kiadvány, a címét nem látom.
– Nem eléggé?
Ahogy a szemébe nézek, látom, hogy tétovázik, bízhat-e bennem ennyire, végül kiböki:
– Segít kikapcsolni a gondolatokat.
– Ó. És mit olvasol.
Végigsimít a kötet borítóján, az ujjai szinte minden millimétert bejárnak.
– Az ajtó – feleli. – Szabó Magdától.
– Szerettem.
– Életem legmeghatározóbb műve – mondja. – Kevés ember ért olyan jól az érzelmekhez, mint az írónő. Azt hiszem, nem is találkoztam még ehhez fogható művel, pedig sokat olvasok.
Megbabonáz az irodalomszeretete, titokzatossá teszi; egy hang azt súgja, fejtsem meg. Egymásra gördülnek a percek, csak ülünk a padon, szalad az idő. Éjfélkor elköszönünk, de egy újabb találkozás lehetősége lóg a levegőben.
Két hét múlva újra látom, ugyanazon a padon ül, rajtunk üt a rosszidő, ezúttal esernyő van nálam, ő pedig végre kabátot is visel. Bóklászunk a hegyen. Az est némán száll a világra, betakar minket is.
Vajon hány éves lehet, hogy hívják? Éppen azért olyan izgalmas az együtt töltött idő, mert nem tudom. Csak egy fiút látok, szürke garbóban és fekete szélkabátban. A hóna alatt újabb kötet, mosolyogva árulja el, hogy Pilinszky a kedvenc magyar költője. Felülmúlhatatlan.
– A víz megül, a könny megül, betör a nyár a falakon – szavalja, aztán hozzáfűzi: – A lélekbe. Ez ugyan nem tartozik a vershez, de így gondolom. Imádom, hogy minden sor többletjelentéssel bír.
– Nagyon szép – ismerem el.
Egy hónapra rá már tudom a nevét. Alkony van, a Citadelláról figyeljük a nyüzsgő várost. Ignácnak hívják, dupla műszakban dolgozik egy multi cégnél, egyelőre egyetemre gyűjt, a szülei négy éve haltak meg autóbalesetben, azóta egyedül él egy bérházban, az irodalom menti meg a magánytól. Sokat mesél, titkokat cserélünk, egymás cinkosai leszünk, hű szövetségesek. Láthatatlan lábnyomaink behálózzák a hegyet.
Azon a padon történik, ahol legelőször találkoztunk. A csókja felgyújtja a világom, minden sejtem érte sóvárog, egyek vagyunk, hullámzom az érzésben. Elringat, messze sodródom a valóságtól, mégis úgy érzem, most járok először a világ partján. Ignác karjában.
Jártatok már a világ partján?
Miként a tengernek van partja,
úgy van a világnak határa:
tenger égbolt zúdul a partra.
Innét indulnak a szelek,
innét a kelő reggelek,
és ide tér meg éjszakára
a fűzfa árnya, nyírfa árnya.
– Pilinszky János